Nem nagyon van erről mit írni. Egy villámgyors hétköznapi ebéd, ami mégis nagyon finom.

Kb fél kg csirkemellet felkockáztam,

sóztam, borsoztam, majd két adagban

kevés olajon átpirítottam. A kisült húst félretettem, a visszamaradt zsiradékra rádobtam 

kb 25 dkg gombát (természetesen szeletelve). Amikor a gomba is elkészült, visszatettem a húst, megszórtam

1 csapott evőkanál liszttel, átpirítottam, felöntöttem

tejszín és tejföl keverékével, fűszereztem

petrezselyem zölddel, kaporral, snidlinggel.

Megint valami, amit "szégyen", hogy eddig nem csináltam. Mentségemre szóljon, hogy anyukám sem készített soha, csak máshol ittam bodzaszörpöt gyerekként is. Később pedig a munkám miatt ütközött nehézségekbe ez a május végi program. Konkrétan ilyenkor bodzaszörpöt inni sem szokott időm lenni, nemhogy készíteni... De változnak az idők, ezúttal belefért ez a kétszer egy óra.

Az első óra a virágszedéssel és beáztatással járt. Szerencsére nem kellett messzire mennem, a kert végi dűlőúton néhány perc alatt halomnyi virághoz juthattam. A másik óra pedig a befőzéshez kellett, mert úgy döntöttem, szirupot készítek, ami sokkal tovább eláll, mint ha limonádét csinálnék, ráadásul egyénileg szabályozható így az édesség/savanyúság. Legalábbis elvileg, mert a vége mégis az let, hogy az én ízlésem szerint hígítom a szörpöt és tárolom másfél literes palackokban a hűtőben, hogy a család kedvére rájárhasson...

Ami pedig a képet illeti. Sokkal kevésbé szól a szörpről, mint a hangulatról. Hogy van 5 perc nyugalom és kiülsz a teraszra szörpöt inni. Aztán persze látod, hogy fel kéne újítani a fa asztalt, le kéne nyírni a füvet. Majd. A következő öt percben...

A recept az megint elég hozzávetőleges, mert abszolút ízlés kérdése. Én nagyjából így csináltam:

Szedtem egy nagy halom bodzavirágot. Figyeltem, hogy a virágok frissen nyíltak, virágporral teltek legyenek és ne legyenek tetvesek, bogarasak. Otthon aztán egy ollóval levágtam a virágzatot a zöld szárról és felöntöttem 3 liter vízzel. Tettem még bele

3 citromot - levét belecsavarva, héját belereszelve, lefedtem, majd 4 napig békén hagytam. Lehet, hogy kevesebb áztatási idő is elég lett volna, de nekem nem volt hamarabb időm... Ekkor a levet átszűrtem egy nagyobb lábasba (jól ki is nyomkodtam a virágokat és kiegészítettem 3 literre), hozzáadtam

2.5 kg cukrot (részben vagy egészében használhatunk helyette nyírfacukrot/eritritolt)

0.5 kg (akác)mézet

3 dkg citromsavat és együtt felforraltam. Kiforrázott üvegekbe töltöttem, dupla celofánnal fedtem le őket. Ez így pár hónapig egész biztosan eltartható, de már látom, hogy nincs esélye...

Az utóbbi hetek a kekszekről szólnak. Részben véletlenül, egyik hozza a másikat maga után, másrészt viszont nagyon is szándékosan. Kamasz gyerekeim kisbaba üzemmódban vannak: 2-3 óránként táplálni kell őket valamivel... Ez a valami gyakran bolti keksz, ami még akkor sem az igazi, ha az ember igyekszik, zabpelyhes, teljes kiőrlésű gabonát is tartalmazóakat választani. Az igazi az, ha pontosan tudom, mi van benne, én tudom szabályozni pl a cukor mennyiségét, minőségét és az egészséges hozzávalók felhasználásában el tudok menni addig a határig, amit még szívesen elfogyasztanak...

Az egészséges hozzávalókban ezúttal nem volt hiány, ennek ellenére(?) olyan gyorsan elfogyott, hogy a fényképezés elmaradt. Miután ismétlés várható, akkor majd pótolom ezt is.

10 dkg kókuszzsírt összeolvaszottam

5 dkg mézzel. Ezt a keveréket ráöntöttem 

7.5 dkg zabpehely,

2.5 dkg darált mandula,

10 dkg liszt,

2.5 dkg teljes kiőrlésű liszt,

2.5 dkg szeletelt mandula, 

késhegynyi szódabikarbóna,

csipet fahéj és 

5 dkg barna nádcukor és

5 dkg nyírfacukor/eritritol keverékéhez. Összekevertem és annyi

tejet öntöttem még hozzá, hogy jól formázható tésztát kapjak. Diónyi gombócokat készítettem, majd a tepsiben szétnyomtam őket. 175 fokon (légkeverés 155) 12-13 percig sütöttem őket. Kicsit a tepsiben hagytam hűlni, szikkadni, utána tettem rácsra (én egy fém lapátkával szoktam kiszedni a kekszeket, ez könnyen felszedi a leragadt részeket és nem gyűri össze őket). Finom mézes volt az illata, íze és nagyon kellemesek volt benne a sült manduladarabok. 

Jó pár éve már, hogy először vettem valamelyik hiper-szuperben csokicseppes kekszet. Akkor még nem tudtam róla, hogy ez egy legendás amerikai csemege, és nem is lehetett még minden sarki kisboltban ilyet kapni. A fiamnak viszont nagyon bejött. Az igazság az, hogy nem csak neki. Csakhátugye cukor, meg E betűk... De néha úgy megsajnálom szegényt, akinek nem kell figyelnie a súlyára és nem szereti sem a gyümölcsös édességeket, sem a nagyon krémes, habos dolgokat, hogy néha azért sütök csak neki, az ő kedvére valót. Na jó, a csak neki az talán túlzás egy kicsit.

Szóval, nekiláttam csokicseppes kekszet keresni. A szokásos eredménnyel: egymáshoz csak a nevükben hasonlító receptek, amelyek persze mind az igaziak... Nem tehettem mást, kiválasztottam egyet, mondván, hogy majd ehhez képest legközelebb könnyebb lesz változtatni. Viszont kivételesen igyekeztem magam tartani az előírtakhoz. Ami persze most sem sikerült maradéktalanul. Egyszerűen ilyen önfejű vagyok, na :)

Első alkalommal tehát Piszke receptjét választottam:

10 dkg puha vajat és

10 dkg kókuszzsírt (lehet mind vaj!) kikevertem

15 dkg barna nádcukorral és

5 dkg nyírfacukorral. Ízesítettem

csipetnyi őrölt szerecsendióval,

1 nagy csipet sóval és

1 evőkanál vanília aromával/kivonattal, hozzáadtam

2 tojást, ezzel is kikevertem, majd hozzászitáltam

kb 35 dkg lisztet, amit előzőleg 

1-1 teáskanál sütőporral és szódabikarbónával kevertem össze. Lazán összekevertem, beleszórtam

10 dkg étcsokis cseppet (lehet helyette tábla csokit is beledarabolni) Meglehetősen lágy tésztát kaptam, amit rudakká formálva folpackba csomagolva hűtőbe tettem kb 20 órára. (Ezt könnyebb volt leírni, mint megcsinálni...) A megkeményedett tésztából akkor szeleteket vágtam (3-4 dkg/db), tepsibe tettem (az enyém bevonatos, nem kell alá sütőpapír, de egyébként esetleg szükség lehet rá), majd légkeverésen 155 fokon kb 10 percig sütöttem (normál sütési módon 175 fokon).  Egy nagy tepsibe is csak kb 20 darabot tegyünk, mert a sütik megnőnek! Rácson hűtsük ki, dobozban tárolhatjuk. Az igazi még langyosan, egy pohár tejjel. És a gyerekeim olyan mázlisták voltak ez alkalommal, hogy ezt reggelizhették...

Ami az eredményt illeti: az ízéért odáig voltak! Az állaga azonban nem az általam megkívánt keményen roppanós, hanem inkább omlós lett, de azt hiszem, ez rajtam kívül senki sem zavart. De miután gyanúm szerint ez a bizonyos roppanósság összefüggésben van a cukor mennyiségével, elképzelhető, hogy nem is fogom soha elérni...

Pár hete láttam egy hasonló tortát a neten és rögtön beleszerettem. Csokis, habos, meggyes, nem kell sütni - hirtelen ennyi az előnyös tulajdonságok közül. Úgyhogy gyorsan felírtam a hozzávalókat egy darab papírra. Az ügymenetet persze nem, mondván, arra úgyis emlékezni fogok... Nos nem annyira emlékeztem, de ez nem lehetett akadály. Csüccs a gép elé - és nem találom... Annyi csokitorta van a neten, esélytelen voltam. Kicsit összeszalad ugyan a szemöldököm, de tudtam, hogy összehozom valahogyan. Össze bizony! Hirtelen hamarjában első számú kedvenccé lépett elő. Nagyon finom, nagyon egyszerű. Evés közben aztán az is beugrott, hogy tulajdonképpen egészen lúdláb torta íze van, az állaga meg a Rigó Jancsiéra emlékeztetett.

30 dkg étcsokoládét összeolvasztottam

5 dkg vajjal,

5 dl tejjel,

1 dl meggylével (befőtt)

10 dkg barna nádcukorral. Belekevertem 

10 gr zselatint is, mindezeket jól összemelegítettem, de nem forraltam fel. Vízfürdőbe tettem hűlni. Közben elkészítettem az alapot

20 dkg csokis kekszet (Jó reggelt) késes aprítóban megdaráltam majd

6-7 dkg puha vajjal összekevertem és egy tortaforma aljába nyomkodtam. A tészta alapot kiraktam 

meggyel, amihez én most tavalyi rumos meggyet használtam, de sima befőtt is megfelel, ebben az esetben külön gondoskodjunk a rumosításról. Habbá vertem 

5 dl tejszínt és a közben meghűlt csokis masszához kevertem. Attól függően, hogy mennyire alaposan keverünk, a kész krém a homogén csokistól az egészen márványozott hatásúig terjedhet, ízlés kérdése. A csokis habot a tésztára és a meggyre halmoztam, aztán hűtőbe tettem egy éjszakára. Tálaláskor tejszínnel és meggyel díszítettem.

Ha valaki ráismer a receptjére, szóljon, linkelem :)

Hiába sütök én mindenféle egészséges, almás, céklás, répás süteményt, ha a fiam nem nagyon eszi ezeket. Így aztán időnként csak az ő kedvéért is készül valami. Azért az ő egészsége sem maradhat védtelenül, úgyhogy a cukor részben ebben is nyírfacukorra (eritritolra), a liszt egy része darált mandulára, a vaj pedig kókuszzsírra lett cserélve. Reklamáció ezek miatt nem történt, úgyhogy mindenkit csak bátorítani tudok az első lépések megtételére!

10 dkg vajat (ezúttal a fele kókuszzsír volt) habosra kevertem 

10 dkg cukorral (fele xilitol/eritritol keverék volt) majd

2 tojással  és

1 evőkanál vanília kivonattal/aromával is. Ezután belekevertem 

20 dkg lisztet,

5 dkg darált mandulát

1 csipet sót és

fél csomag (6 gr) sütőport. Én ekkor szoktam a

1-1.5 dl tejet beleönteni, amennyit felvesz ahhoz, hogy ne legyen se túl folyós, se túl kemény (épp csak megálljon/ ne álljon meg benne a kanál). Belekeverek

10-15 dkg ét/tej/fehér csokit tetszőleges arányban, majd hőlégkeveréssel 160 fokon (sima sütőben 180 fok) kb 30 percig sütöm. ez a mennyiség egy 20x30-as tepsihez, vagy 12-18 db kisebb-nagyobb muffinhoz elég.

Lehet, hogy nincs igazam, de szerintem felesleges a medvehagyma mellé hagymát, fokhagymát tenni. Így aztán nem is szoktam. Legyen csak medvehagyma íze annak, amit készítek! Ezúttal például a sima sült csirkének. 

A medvehagymát megmosom, megtisztítom, leszárítom, durvára darabolom, majd egy kiolajozott sütőtál aljába szórom, ezzel ágyazva meg a sült csirkének. A bőrös csirkedarabokat sóval, borssal, pici korianderrel fűszerezem, majd megsütöm. A keletkező lével időnként meglocsolgatom. Ha van kéznél egy löttyintésnyi fehér bor, az sosem árt. Tetszés szerinti körettel tálalható, nálunk most pirított burgonya volt. 

Mióta esszük a medvehagymát, azóta terveztem valamilyen kenyérre kenhető krémet készíteni belőle. Most jött el az alkalom. Nem bonyolítottam túl, ennél egyszerűbbet nehéz lenne kitalálni. Az ízesítéssel sem kell sokat vesződni, hiszen pont az a lényeg, hogy a krémnek medvehagyma íze legyen. Aztán ha készen van, kenhetjük. Bármire. A kenyéren kívül akár pogácsára is, sőt, amint az a szombati összejövetel alkalmából megbizonyosodott, akár tortilla chipsre is :) Igazából egy kicsit még emlékeztet is ez a zöld, fokhagymás íz az avokádókrémre...

10 dkg medvehagymát (ekkora mennyiségel jó erős lesz a krém, lehet kevesebbet is használni) megmostam, a szárakat letéptem, majd a késes aprítómba szuszakoltam. Rövid idő alatt összeesett annyira, hogy mellé fért még

25 dkg túró,

10 dkg zöldfűszeres krémsajt (lehet sima is, de nekem pont ilyen volt itthon),

1-3 evőkanál tejföl (attól függ, mennyire akarjuk tömörebbnek, vagy lágyabbnak) és

só, ízlés szerint. Kézzel még kicsit átkeverjük, aztán mehet egy tálba és akár azonnal is fogyasztható, de a hűtőben egy hetet is kibír. Ha kibírjuk, hogy ne együk meg.

Hagyományos húsvéti étel ez mifelénk (Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében). Majdnem azt írtam, családi hagyomány is, de anyukám aztán felvilágosított, hogy "csak" vagy 30 éve készíti ő is, annak ellenére, hogy bár gyerekkora óta ismeri ezt az ételt, de az ő családjukban nem ettek ilyet. Aztán egy kolleganőjétől kapta azt a receptet, amit a mai napig használ. Mindenesetre nekem azért úgy maradt meg, hogy nálunk ez húsvéti hagyomány. Főtt sonkával, kaláccsal, friss zöldségekkel az egyik legjobb dolog a világon. Lehet édesebben is készíteni annál, ahogyan mi szoktuk, de mi így szeretjük, az édes és a sós íz határán egyensúlyozva, szerintem így egészíti ki legjobban a főtt sonka sós, füstös ízét.

A képen látható terítő még a nagymamám alkotása, a keresztszemes minta neve "tarpai tulipános".

Elkészítésmódjában két eltérő felfogás létezik, egyik szerint nem szabad, hogy fehér darabkák legyenek benne, a másik szerint ez kifejezett cél. Az anyukám által készített változat az előbbi iskola szerint készül.

10 tojást kissé összekeverünk, de nem kell nagyon felverni, majd hozzáöntjük

1 liter hideg tejhez (lehetőleg friss házi tejet használjunk, de legalábbis zsírosat, frisset). Vastag aljú edényben készítjük, nagyon lassú, egyenletes tűzön, gyakran kevergetve. Ne főzzük magas hőmérsékleten, mert akkor gumis lesz a végeredmény! 

1 kávéskanál sót már az elején beleteszünk,

1 evőkanál cukrot és

2 vaníliás cukrot akkor, amikor már kicsapódott a túró, elvált a savótól. Ekkor egy szűrőbe gézlapot (konyharuhát stb) teszünk, erre üntjük a "túrót" és egy éjszakán át hagyjuk lecsöpögni. Végeredményként egy szép kis gömböt kell kapnunk, amit aztán felhasználásig hűtőben tartunk, majd szeletelve kínáljuk.

Avagy az alaplé dicsérete. Mostanában megint kevesebbszer főzök alaplevet, ami nagy kár. Amikor pedig főzök, akkor általában pontosan tudom előre, hogy mi lesz belőle. Úgyhogy ez most a nagy kivétel volt. Csak úgy főztem az alaplét, amit persze akár egyszerűen csontlevesnek is nevezhetnék, mondván, majd lesz vele valami... Aztán mikor főzés közben harmadszor gurult ki a póréhagyma a hűtőszekrényből, akkor végre felfogtam az égi jelet. Tegyem már bele azt a hagymát a levesbe! Beletettem. És milyen jól tettem. Az egyszerű csirkecsont leves teljes metamorfózison esett át. Mindössze 5 percbe került és a póréhagyma lágy íze, a szerecsendió karakteres fűszeressége, a snidling frissessége és a pirított barna kenyér kockák rusztikussága együtt egy nagyon finom levest eredményezett.

A leves alapja bármilyen hús, vagy csont alaplé lehet, én most csirkéből készültet használtam, leveskockát csak végső esetben ajánlanék...

1 szál póréhagymát kevés vajon, némi sóval és borssal átforgattam, pároltam, majd felöntöttem a leszűrt húslével. 

Szerecsendióval fűszereztem és pár percig főztem. Közben a levesből a zöldségeket kockára/karikára vágtam, a húst leszedtem a csontokról, majd a leveshez adtam őket. Friss snidlinggel, pirított barna kenyér kockákkal tálaltam.

Mit is mondhatnék erről a sütiről... Nem a cukrászművészet csúcsa, de az elkészítés gyorsaságában és a mosogatnivaló gyártás minimalizálásában nagyon ott van! Többször belefutottam már ebbe a "csodasütinek" nevezett édességbe, aztán most értem idáig, hogy el is készítsem.  A süti jó. Nem mindenkinek fog bejönni a tejföl savanykás íze, különösen nem ebben a csokis-vaníliás verzióban, de egyszer érdemes kipróbálni, mert ha bejön, akkor ez a verhetetlen kategória. Nem kell sem sütni, sem főzni, még kevergetni is éppen hogy csak. Mondjuk a várakozási idő azért negatívum.... Akinek mégsem jönne be a savanykás íz, annak két javaslatom van. Vagy a tejföl kicserélése mascarponéra (hm, közeledünk a tiramisuhoz...), vagy pedig gyümölcsösre hangolni az ízesítést, ebben az esetben nem fog kilógni a savanyú lóláb.

Szükség lesz 

75-80 db (kb 30 dkg) négyszögletes háztartási kekszre,

90 dkg tejfölre

édesítőszerre (cukor, méz, nádcukor, xilit, kinek mi),

3 evőkanál kakaóra és 

valamilyen vanília ízt adó anyagra (vanília kivonat, aroma, vaníliás cukor). Ezen kívül már csak egy 20x30-as tepsi és egy kisebb tál szükséges és már kezdhetjük is. Majd max 10 perc elteltével be is fejezhetjük...

Tehát, az ügymenet. 1 sor keksz a tepsibe, vaníliás krém elkészítése a tálban (35 dkg tejföl összekeverése mondjuk 1 evőkanál mézzel, 1 evőkanál xilit/eritritol keverékkel, ízesítés vanília aromával), krém elhelyezése a kekszen. Újabb sor keksz, majd csokis krém elkészítése (35 dkg tejföl összekeverése 3 evőkanál kakaóporral, 2 evőkanál nádcukorral), krém kekszre kenése. Végül a 3. réteg keksz következik, amit ismét krémmel (20 dkg tejföl és 1 evőkanál nádcukor) vonunk be. Szórunk rá három csíkban kakaóport, villával cirmosra igazítjuk, aztán mehet a hűtőbe néhány óra hosszára. Nálunk az első kóstolásra 4 óra múltán került sor, ekkor volt a majdnem kategória. Másnap délre viszont olyan volt amilyennek lennie kellett, egy jól vágható krémes sütemény.

A lányom sütötte meg ezt a süteményt pár héttel ezelőtt a barátnőjével és annyira ízlett a kóstoló, amit hozott, hogy a következő héten én is megpróbáltam. Ez volt egyben az első sütemény, amit megpróbáltam finomított fehér cukor nélkül elkészíteni. Akkor még bátortalan voltam egy kicsit, így a negyed résznyi csak került bele, de így utólag már látom, hogy felesleges volt. A barna nádcukor, méz, nyírfacukor hármassal észrevétlenül lehet lecserélni a sima cukrot, sőt igazából a nádcukor és a méz íze kifejezetten jót tud tenni az édességeknek. 

Először elkészítettem a kakaós linzertésztát, ennek ugyanis pihennie, hűlnie kell.

30 dkg lisztet és 

2 evőkanál kakaót

20 dkg vajjal a késes aprítóval összedolgoztam, majd hozzáadtam

10 dkg cukrot ( 5 dkg barna nád, 5 dkg nyírfa),

1 tojás sárgáját,

1 csipet sót,

mokkáskanál sütőport, majd 

1 evőkanál tejföl segítségével gyors mozdulatokkal összegyúrtam. Minimum fél óra pihenőre van szüksége a hűtőszekrényben. Közben elkészítettem a tölteléket.

0.5 kg túrót

1 tojás sárgájával,

10 dkg cukorral (helyette 5-5 dkg mézzel és nyírfacukorral), 

reszelt citromhéjjal és 

1 evőkanál étkezési keményítővel villával alaposan összetörtem, majd

2 tojás fehérjét habbá vertem és óvatosan a túrós krémhez forgattam. Elővettem a tészta felét és egy 20x30-as kis tepsi aljába nyújtottam (oldal nem kell). Rákentem a krémet, majd elővettem a tészta másik felét és ráreszeltem. 180 fokos előmelegített sütőben kb 30 percig sütöttem

Az utóbbi hetekben, hónapokban sokat foglalkoztam ezzel a témával. Utána olvasgattam a finomított fehér cukor káros hatásainak. A testsúlyra gyakorolt hatásnak nem kellett utána olvasnom, ezt tapasztalom magamon... No de ha nem cukor, akkor mi legyen? És hogyan? Mert a nagy elhatározások mindig a gyakorlati nehézségek során szoktak elbukni. Ezért indítottam egy kis sorozatot a Facebook oldalamon. Az okosságokat a netről gyűjtöttem össze, az én hozzáadott értékem az, hogy megpróbálom egy picit rendszerezni a dolgokat, az "elméleti képzés" után pedig saját tapasztalataim alapján a gyakorlatban alkalmazható ötleteket fogok megosztani. Olyanokat, amiket bárki megvalósíthat, miközben dolgozik, háztartást vezet és főz a kisebb-nagyobb családra, akik nem feltétlenül szeretnének egyik napról a másikra valamely divatos 90naposmayoharcosbionatúrpaleovega diéta résztvevői lenni. 

Saját és a környezetemben látottak alapján az életmódváltás kétféle módon is végbemehet. Egyszeri hirtelen váltással, vagy lépésről, lépésre, olykor egyet hátra, de aztán kettőt előre módon. Az előbbi megoldást rendszerint valamilyen sokk váltja ki, súlyos betegség derül ki, amely ellen tenni kell valamit. Ilyenkor általában elég erős szokott lenni a motiváció és számíthat az ember az erőteljes családi támogatásra is. Mert ez utóbbi nélkül nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Azt hiszem, jó néhányan megtapasztaltuk már, hogy hiába a nagy elhatározás, ha a család többi tagja nem eszi meg a vadonatúj ételeket, mindig kétféle dolgot készíteni időigényes és előbb-utóbb belefárad az ember...

A másik módszer lassabb és pont ebben van a hibázás lehetősége. Ha túl lassú a váltás, akkor nem látványosan gyordsak az eredmények sem és akkor jöhet a nem éri meg, úgyis mindegy érzés. 

Ezzel együtt én ez utóbbi megoldás mellett vagyok, de ez nyilván habitus kérdése is. Tarts velem, ha te is szeretnéd megpróbálni! Nekem is könnyebb lesz így, mert nagy égés lenne ám azok után abbahagyni a lépegetést, hogy néhányan esetleg már ott lépkednek a nyomomban...

Kedveseim!

Végre szántam egy kis időt a buherálásra, úgyhogy íme, létrejött a Facebook kapcsolat. Ha rendszeresen olvasol, vagy csak néha benézel, kérlek nyomj egy lájkot a Facebook oldalamra is!

Köszi!

Eszter

Ki mondta, hogy télen nem lehet lekvárt főzni? Lehet bizony, például narancsból leginkább. De ha az ember lányának férje véletlenül grapefruitot vesz narancs helyett, akkor abból... Eredetileg persze nem lekvárfőzés volt a cél. Mert a grapefruit nálunk nem menő. Keserű, savanyú, hámozni kell. Eltelt néhány hét, szó szót követett, aztán hirtelen felindulásból elkövetett lekvárfőzés lett az eredmény kármentés jelszóval. Az eredmény meg lenyűgöző. Tényleg nem hittem volna. Nem keserű, csak kesernyés, nem savanyú, csak savanykás és ebben a formában már hámozni sem kell... Nem mondom, meg kellett érte szenvedni, de megérte! És miután az a szenvedés kb fél óra volt, azt hiszem, ez azért nem annyira elrettentő a végeredmény ismeretében.

Tehát, fogjuk a gyümölcsöket és meghámozzuk. De úgy ám, hogy egészen a gyümölcshúsig jussunk, javaslok hozzá egy jó éles kést. A lényeg az, hogy minél kevesebb maradjon a fehér hártyákból, mert a keserűségért javarészt az a felelős. Ezután kifilézzük, tehát a gerezdeket elválasztó hártyák közül kivágjuk a gyümölcshúst. Nem tudom, ez minden esetben így van-e, de nekem ez nagyon könnyen ment, szinte nem is kellett a kést használnom, kézzel is el lehetett választani őket egymástól. A művelet közben kicsorgó levet is mentsük meg, pl. dolgozzunk rögtön az edény fölött, amiben a lekvárt fogjuk főzni. A kifilézett gyümölcsöt tetszés szerint kézi mixerrel pürésítsük megfelelő állagúra. Én úgy szoktam, hogy felerészben pépes, fele részben darabos legyen. Ízlés szerint cukrozzuk, én a kb 90 dkg gyümölcshúshoz 30 dkg cukrot tettem, valamint 1 tasak dzsemfixet. Pár perc főzés után kiforrázott üvegekbe töltöttem a lekvárt, majd 1 napra dunsztba tettem. Tökéletes állagú és ízű dzsem lett a végeredmény, hogy az elbűvölő rózsaszín színről ne is beszéljek... :)

A retró vacsora fő fogása volt ez a töltött hús variáció. Sokat gondolkodtam, hogy csak sima, tojásos, esetleg gombás, vagy csirkemájas legyen a töltelék, míg végül ez utóbbi mellett döntöttem. Leginkább azért, mert az ünnepelt nem csak a töltött húst, hanem a májat is nagyon szereti, így tehát sikerült egy "kettő az egyben" ételt összehoznom. 

A hús szép nagy volt, közel másfél kiló és a hentes nagyon ügyesen szinte az utolsó centiig felszúrta, úgyhogy rengeteg tölteléket felvett végül. Cserébe a húsréteg nem túl vastag, de hát ez van, hozott anyagból dolgozunk...

A töltelékbe 40 dkg kisebb darabokra vágott csirkemáj került, 3 főtt tojás, 2 tejben áztatott zsemle,

1 egész nyers tojás, 1 fej hagyma apróra vágva, megdinsztelve, valamint szükség szerint még egy kis zsemlemorzsa, ha az állag megkívánja, valamint természetesen fűszerek, leginkább só, bors, de a májhoz egy kis majoránna és kakukkfű is jól illik, petrezselyemzöld pedig elvileg rengeteg kellett volna bele, de nekem épp csak egy kicsi volt. A tölteléket a húsba tuszkoljuk, a nyílást összevarrjuk, vagy hústűvel megtűzzük. Kiolajozott tepsibe hagymát és fokhagymát darabolunk, a húst kívülről is fűszerezzük, öntünk alá egy 0,5-1 dl bort, majd alufóliával szorosan lefedjük. 200 fokos sütőben 1 órát így pároljuk, majd a fóliát levéve további 1 órán át készre sütjük. Közben időnként locsolgassuk meg a levével. Bár szerintem igazán hidegen jó, a szeleteléssel akkor is várjunk negyed órát, ha melegen esszük.

Az ünnepelt már hetek óta emlegette azokat a régi jó ízeket gyerekkorából. A tormás sonkatekercset, töltött húsokat, majonézes salátákat, fasírtot. Bélszín ide, "fine food" oda, a gyerekkor ízei kitörölhetetlenek az emlékekből. És ebben az esetben az sem igazán számít, hogy tényleg annyira jók voltak-e ezek az ételek, legalább annyit számítanak az egyéb emlékek is körítésképpen. Hogy mikor, kivel, hogyan, milyen helyzetekben ettük... Részben ezért is utánozhatatlanok anyukáink, nagyanyáink főztjei is. Mert nem csak a hozzávalók számítanak, hanem a körítés is és a visszahozhatatlan múlt. A rég kivágott diófa, cseresznyefa, az átépített terasz, a bekopogó szomszéd, a piros műbőr sarokgarnitúra és leginkább a fiatalságunk...

No, de nosztalgia félretéve! Legyen hát retró hidegtál az ünnepi vacsora:

Franciasaláta:

Fasírt:

Tormás sonkatekercs:

Csirkemájjal töltött dagadó:

Avagy mindent a maga idejében... De hát ez már csak így szokott lenni. Igazából már a sütés közepén jártam, amikor belém villant a tudat, hogy én most cukrászoknak viszek süteményt. Talán egy kicsit jobban is megerőltethettem volna magam. Vagy olyat úgysem tudok, mint ők, akkor meg minek ezen izgulni? No mindegy, túl vagyok rajta. De bosszant a dolog. Mert a süti maga nem lett ám rossz. Csak éppen nem félig melegen, vághatatlanul, még folyós csokibevonattal kellett volna kínálnom... Mert már aznap este is egész más arcát mutatta, mikor teljesen kihűlt, megszikkadt egy kicsit, a csoki is megdermedt rajta. Ekkor már olyan volt, amilyennek lennie kellett volna délben is. Szaftos tészta enyhe almás, fahéjas bukéval, roppanós csoki és puha mazsoladarabokkal. No de ki tudna ellenállni az ágymelegnek, amikor egyszer végre sokáig alhat, mert nincs semmi dolga vasárnap délelőtt. Én nem tudtam. Így aztán késében voltam a sütéssel, aminek a fentebb vázolt következményei lettek. Szóval, mindent a maga idejében. Hagyjuk ezt a sütit szépen kihűlni, picit szikkadni és néhány óra múlva türelmünk elnyeri méltó jutalmát!

Mivel nagyobb csapatnak készült a süti, ezért a szokásos 20x30-as tepsi helyett egy koszorú formát használtam, ehhez az egyébként alkalmazott mennyiségek másfélszeresét vettem.

Először is 

10 dkg puha vajat habosra kevertem 

12 dkg cukorral és

6 dkg mézzel, majd 

1 egész tojással és 

2 tojás sárgájával és

1 evőkanál tejföllel. Ezután belekevertem 

30 dkg reszelt almát,

7.5 dkg csokilencsét (reszelni vagy apróra vágni is ér persze),

7.5 dkg mazsolát, majd rászitáltam

30 dkg lisztet,

10 gr sütőport (kb 3/4 zacskó) és 

kevés fahéjat. Erre halmoztam a 

2 tojás fehérjéból felvert habot. Lazán összekevertem a tésztát, majd kivajazott, lisztezett formába tettem. Légkeverés mellett 150 fokon kb 40 percig sült. 10 percig hagyjuk a formában hűlni, majd tegyük rácsra. Olvasztott csokoládéval bevonhatjuk és tetszés szerint díszíthetjük. Szeletelés előtt hagyjuk teljesen kihűlni, legjobb, ha várunk vele néhány órát.

Ez persze még karácsony előtti történet... No de előttünk a Valentin nap, mindig vannak születés és névnapok, évfordulók, különleges alkalmak!

Évek óta elegem van már a karácsonyi ajándékvásárlásból. Nem erről kéne szólnia ennek az egésznek. Teljesen függetleníteni persze nem tudom magam ettől - bár néha próbálkozom sztrájkkal, de aztán mindig beadom a derekam. Így történt ez most is, de a vásárlás mellett ezúttal mással is készültem. Bonbonokat gyártottam. Eredetileg személyre szabott ízesítéssel szerettem volna, de ez így elsőre nagy falatnak bizonyult. Így aztán mindenki egyen bonbont kapott: egész mogyoróval és mogyorós nugáttal töltötteket. Bár a képen csak az étcsokis változat van fényképezve, készültek tejcsokis bevonattal is. 

Nem lettek persze tökéletesek, de így elsőre elégedett vagyok velük. És ami a fontosabb, az ajándékozottak is azok voltak :) A fiam nemes egyszerűséggel a legjobb bonbonnak minősítette, amit valaha evett... Ez persze lehet, hogy túlzás, de a sikert mindenképpen jelzi. 

Ami pedig az elkészítést illeti, én innen tanultam. Nagyon izgultam, több alkalommal is végeztem néhány darabos próbagyártást, ennek során kellett rájönnöm arra, hogy nem minden töltelékkel boldogulok egyelőre. De gyűltek a tapasztalatok, aztán egy szép napon nekiálltam a lányommal és elkészültek. 

A munka menete, nagy vonalakban, mert a részleteket tényleg érdemes a linkel oldalról megtanulni inkább.

1. csoki temperálása

2. forma kikenése, hűtése

3. közben töltelék előkészítése, majd betöltése

4. befedés, hűtés

5. kiszedés a formából, csomagolás

6. és csak most esszük!!! (betarthatatlan...)

A mogyorós nugátot az Aldiban vettem készen, a mogyoró szemekből pedig a kisebbeket kell választani, különben nem férnek be... A próbák során készültek bonbonok narancsos marcipán töltelékkel (szintén az Aldiból), valamint vörösborban áztatott aszalt szilvával (ez saját gyártmány). A viszonylag puhább töltelék befedése azonban problémásabb lehet, ill. vastagabb hüvely szükséges hozzá, hogy kiszedésnél nem roppanjon be. Még valami. A jégkockakészítő szilikon forma nem jó ehhez, túl merev, nem lehet kiszedni belőle sérülésmentesen a bonbonokat. Az említett blog felhívta erre a figyelmet, de én azért kipróbáltam... Hallgassunk a tapasztaltabbakra! :)

Jó néhány éve már annak, hogy Stahl Judit Enni jó könyve valahogyan a tulajdonunkban került. És attól a pillanattól kezdve vágyom erre a malacsültre. Egyszer már majdnem... Az előkészítés rendben volt, aztán vittem magammal egy szilveszteri házibuliba, hogy ott majd szép lassan megsül. De egy angol házigazdának más fogalmai vannak a sültekről. Mondhatni, angolos fogalmai. Szóval, félig nyersen ettük :) Na jó, nem. De majdnem. Egyébként tényleg jó az a fajta is, ami épp csak addig van sütve, amíg muszáj, én is szoktam ezzel a módszerrel elsősorban karajt sütni. De ez a malac nem erről szól. Hanem arról, hogy szépen lassan, ahogy a csillag megy az égen.... Reggel (délelőtt) beteszem és este kerül csak elő valamikor... Ezúttal volt ugyan néhány megszakítás (pogácsa, miegymás okán), de ezt fel sem vette, nem zavartatta magát, szép szaftosra sült a husi, ropogós bőrrel, fűszeresen, zamatosan. Mondjuk azt sem hittem volna, hogy van az a köménymag mennyiség, amire a férjem azt mondja, hogy túl sok... Pedig nem is! Ez tehát egy igazi slow food, ráérős alkalmakra, nem baj, ha hideg van odakint, kemence sem lehet probléma, de a sütő is megteszi...

Kis adaggal ez esetben nem érdemes bíbelődni, hívjunk vendégeket, az esetleges maradék pedig hidegen is isteni, akár vékonyan szeletelve salátával, akár a végső pár falat némileg után fűszerezve, vaj helyett saját pecsenyelevével hígítva húskrémként. Mi ezúttal 3 kg bőrös malachúst sütöttünk, 3 különböző 1 kg-os húsrészből (karaj, tarja, comb), így mindenki megtalálta az igazán kedvére valót. A dolog két lépésből áll. Először is pácolunk. 

1 zacskó (25g) köménymagot megdaráltam. Kávédarálóval, mert ekkora mennyiséget mozsarazni már nagyon izé. Lehetne persze őrölt köményt is venni, de mi nem szoktunk. Mozsarazunk vagy darálunk, mert az olyan menő. Meg mert sokkal több illóolaj szabadul fel, ami nem is vész el a zacskós tárolás során. Aztán jön a fokhagyma, kb 8 szép gerezd, ez esetben részemről a reszelésre szavazok. No és van még a chili. Nálunk csak egy kevés, de rajongók tegyenek amennyit jónak látnak. És még szemes fekete bors, némi koriander maggal, ezek már tényleg mozsárban törve. Vöröshagyma apróra vágva. Előbbiek összekeverendők némi olíva olajjal, citromlével, aztán szépen gondosan rákenjük, beledörzsöljük. Ja igen, a bőrt vagdossuk be. Elvileg szép kockásra, de ha az első mozdulatnál a saját bőrünket is sikerül bemetszeni, akkor megteszi a csíkozás is. Tepsi, alufólia, hűtőszekrény. Reggel, sózás után, irány a sütő, 230 fokon fél óra. Utána megy rá az alufólia, hőmérséklet vissza 130-ra és hagyjuk békében. Úgysem bírjuk ki, időnként rá fogunk nézni, locsolgassuk meg, vagy fordítgassuk, ahogy jólesik. És amikor a vacsoravendégek kezdenek türelmetlenné váni  az illatoktól, akkor hadd szóljon még egy kis hő a bőrének (fólia nélkül) és aztán tálalhatjuk. A hús omlós, szaftos lesz, omlik le a csontról, a bőr ropogós, az átszűrt szaft finom. Ezúttal francia rakott krumpli készült hozzá és sárgarépa alapú vegyes saláta, de persze a párolt káposzta sem rossz választás...

Immár sokadik tiramisu variációm. Tényleg nem tudom, mennyiben nevezhető ez még mindig tiramisunak, de talán nem is ez a lényeg. Van benne mascarpone és babapiskóta, rétegezve van, legyen elég ennyi! Ezúttal a fagyasztott szederpüré volt a kiindulási pont (majd egyszer talán azt is elmesélem, miért eszünk két hete mindenfélét a fagyasztóból, még karácsonykor és szilveszterkor is... ), valamint némi maradék olvasztott fehér csoki. (Hú, tényleg, a bonbonozást még nem is említettem!) Szóval, igazából ez is a többi gyümölcsös tiramisu mintájára ment, azzal a különbséggel, hogy ebből ki maradt a tojás, a helyére került  be a csoki, amitől teltebb lett a mascarpone íze és megdermedve tömörebbé tette a gyümölcstől fellazult krémet. 

50 dkg mascarponet kikevertem 

10 dkg olvasztott fehér csokoládéval és

kb 20-25 dkg szederpürével (házilag fagyasztott szeder leturmixolva, átpasszírozva, így nincsenek benne magok. Ennek hiányában természetesen bármilyen friss vagy fagyasztott bogyós gyümölcs is használható.) Kóstolás után nekem nem volt elég édes, így szórtam még bele

egy kis cukrot - ez egyéni ízlés szerinti mennyiségben adagolható. Ezután már csak a rétegzés következett. 

Málnaszörpbe mártogatott 

babapiskóta, valamint a fenti krém felváltva, a tetejét pedig jó bőven megszórtam 

kakaóporral. Néhány óra múlva fogyasztható, de másnap a legjobb.

Akárcsak a müzlis süti, ez is kiváló módja a maradék müzlik hasznosításának. Olyannyira kiváló, hogy megkockáztatom, ezért érdemes müzlit venni :) A Chokitó effektus persze itt is játszik - ronda és finom.... Ez azonban inkább csak a türelmetlenségemnek volt köszönhető, nem vártam meg, míg az alap teljesen megdermed és kihűl, így a csoki rákenése nem volt egyszerű. Az élvezeti értékén ez mit sem rontott, ez is a "párolgós" édességek közé tartozik...

30 dkg müzli, ízlés szerint, vagy egyszerűen csak különböző pelyhek, magvak és aszalt gyümölcsök házilagos keveréke. Ennek megfelelően különböző ízesítésű lehet a végeredmény, a mogyoróstól, a mazsoláson át, a kókuszostól vörös áfonyásig, sőt akár csokis is lehet. 

5 dkg vajat olvasszunk össze

2 evőkanál sűrű mézzel, pár percig forraljuk, majd öntsük a müzlihez és alaposan keverjük össze. Egy 20x30-as tepsit béleljünk ki sütőpapírral, öntsük bele a keveréket és alaposan nyomkodjuk bele. Hagyjuk jó alaposan kihűlni, ezután öntsük le a tetejét tetszés szerint ét-, tej-, vagy fehércsokival. Ha a csoki is rádermedt, vegyük ki a tepsiből (a sütőpapír miatt ez könnyen fog menni), majd szeleteljük. Ideális nassolni való. Ha magas kakaó tartalmú étcsokoládéval készítjük, szinte már egészséges... Persze csak mértékkel!

Ötlet a Nők lapja konyhájából, Vrábel Krisztinától.

Eredetileg egyszerű marhapörköltnek indult... De hát ott volt kinyitva az a jó kis vörösbor, az pedig egy pörköltnek ugyan meg nem árthat. Sőt. Kifejezetten rákaptunk mostanában a borral, sörrel főzésre, amik nagyszerű aromákkal gazdagítják az ételeket. Arra viszont figyeljünk, hogy amit nem szívesen iszunk meg, azt inkább az ételbe se öntsük bele! Szóval, ott jártam, hogy a bor. Akkor viszont már egy kicsit gazdagabb lett a fűszerezés is egy normál, magyaros pörkölthöz képest. És ahogy kóstolgattam, kóstolgattam, úgy éreztem, kell bele valami édesség ahhoz, hogy teltebb és kiegyensúlyozottabb legyen az íze. Így került elő egy kis beregi szilvalekvár, amitől valóban minden a helyére került. Egyszerre volt savanykás és édeskés, kesernyés és fűszeres. Jó lett, na! 

2 nagy fej hagymát apróra vágtam,

1 evőkanál mangalica zsíron üvegesre pároltam, majd rádobtam a felkockázott

bő 1 kg marhahúst. 

Sóztam, szórtam rá

1 evőkanál pirospaprikát is - ekkor még sima pörköltnek indult... Miközben lepirítottam a húst, jött az ötlet a

vörösborral, amiből kb 2 dl-t öntöttem bele. És ha már így alakult, akkor került bele

szegfűbors, borókabogyó, babérlevél és kakukkfű is. Szép csendesen főtt, főddögélt, néha még löttyintettem egy kis bort, majd a végén tettem bele

2 evőkanál szilvalekvárt. Zsemlegombóc lett hozzá a köret

Miután eldőlt, hogy idén is lesz halászlé, már csak azt kellett kitalálni, mi legyen a főfogás és a desszert... De ez most kifejezetten gyorsan ment. Tökéletesen egyformán, sőt, szinte egyszerre gondoltuk azt a férjemmel, hogy előre előkészített, pácolt húsokat fogunk hirtelen megsütni, tehát bélszínt, kacsamellet, ill. szűzpecsenyét. Az már az én külön gondolatom volt hozzá, hogy a köret akkor legyen egy picit különlegesebb. Így került sor erre a két pürére, amelyek ízben és látványban is nagyszerűen járultak hozzá az ünnepi asztalhoz.

A lila káposzta püréhez a szokásos módon készült párolt lila káposztát használtam, amelyből ezúttal a fagyasztóból vettem elő egy adagot. Felmelegítés után vörösborba áztatott aszalt szilvát tettem hozzá, majd pürésítettem.

A krumplipüré is a szokásos módon készült, azzal kiegészítve, hogy a krumplihoz 1 nagy gerezd fokhagymát is hozzáfőztem, ill. pürésítettem, a vaj és a tej hozzáadása után pedig reszelt cheddar sajt is került bele. 

Közel 20 évig ettük anyósom halászlevét szenteste. Idén már nem tehettük ezt...

A kérdés az volt, átveszem-e a stafétabotot, vagy változtatunk a menün. Az előbbi mellett döntöttem, dacára félelmeimnek. Merthogy halászlét még sohasem főztem és az édesvízi halak elkészítése úgy általában nem az erősségem. Vagy mondjuk úgy, hogy mivel a tengeri halakat jobban szeretem enni, ezért gyakrabban is főzök ilyeneket, így a gyakorlatom is nagyobb benne. Valamiért mégis úgy éreztem, meg kell főznöm ezt a halászlét, lesz, ami lesz... Sokat nem keresgéltem recept ügyben, mert azt már évek óta tudtam,hogy ha egyszer nekiállok, akkor így fogom készíteni. Aztán persze picit csak változtattam rajta. No nem a lényegi dolgokon, ahhoz nem értek, megbíztam a szerzőben, csupán azon, hogy ismerve családom többségének bizonyos finnyásságát én két lépésre bontottam a folyamatot. Első lépésben alaplé készült, amibe mindenféle "gyanús dolog" (fej, farok, ikra) is belekerült, majd a leszűrt (de nem passzírozott!), "tiszta" lébe főztem bele a halszeleteket. Amennyire izgultam készítés közben, pont annyira lett jó. Nagyon :) Azt hiszem, nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy nem okoztam csalódást, sőt elhangzott az a mondat is, hogy igazán főzhetnék máskor is halászlét, nem csak karácsonykor. Fogok!

23-án vásároltam egy egy közel 3 kilós pontyot. Amikor megvettem, még élt, de tekintettel járatlanságomra, megkértem a halast, hogy némileg készítse elő, tehát tisztítsa meg, fejét vágja le, belezze ki. Ezt a kívánságomat minden további nélkül teljesítették is. És innentől kezdve tulajdonképpen nem olyan nagy kaland az egész. 24-én délelőtt a hal törzsét kb. 2 cm vastag szeletekre (patkókra) vágtam, besóztam és visszatettem a hűtőszekrénybe. A fejet és a farok felé eső tömörebb részt nagyobb fazékba tettem, felöntöttem

3 liter vízzel, tettem bele

1 evőkanál sót,

2 nagy fej (3 közepes helyett) hagymát durva kockákra vágva, ill. egy

duci gerezd fokhagymát. Elkezdtem főzni és amikor már zubogott a víz, akkor tettem bele

3 evőkanál pirospaprikát. Ezután kb fél óráig főztem, figyelve, hogy a víz mindvégig forrjon. Közben hab keletkezett, furcsán nézett ki és erősen hagymaszaga volt, de mindezekkel nem törődtem, bíztam benne, hogy minden rendben lesz... 25-30 perc után már nem nézett ki rosszul, ekkor tettem bele az ikrát (rengeteg volt, sose hittem volna, hogy egy ekkora pontyban ennyi ikra lehet...), majd további 20-25 percig főztem. Ezután kicsit hűlni hagytam, majd a lét átszűrtem egy másik fazékba. Nem passzíroztam, csak egy kicsit megnyomogattam, rázogattam, hogy minden lé kijöjjön a hagymák, haldarabok közül. A lét ekkor hideg helyre tettem, ahol is szépen kivárta, míg sor került az utolsó felvonásra. A vacsora tervezett időpontja előtt fél órával a lét újra felforraltam

1 dl vörösborral ízesítettem és kb 20 perc alatt belefőztem a haldarabokat is. Friss kenyérrel ettük, az asztalnál ki-ki ízlés szerint tett belőle csípőset is.

Nem egytálételként, hanem levesként, ez az adag nálunk 12 főre volt elég.