Úgy kezdődött, hogy álltam a hűtőszekrény előtt, valami édességre vágyva. Mert bár eddigi életem Gombóc Artúrhoz hasonló módon a csokoládék bűvkörében telt, az utóbbi hetekben valamiért mégsem kívánom a csokit. Az édességet sajnálatos módon továbbra is, de mostanság inkább sütiket, krémeket, habokat, sőt, még fagyit is, pedig ez aztán már tényleg minden határon túl van. Szóval csak álltam ott, valami ehető édeset keresve és a pillantásom a szőlőzselés kis tálkára esett. Szem felcsillan, kiskanál elő, majd némi fanyalgás - túl édes... De a következő pillantás a bontott doboz mascarponéra esett és jó ötletnek tűnt ennek natúr krémességével enyhíteni azt az édességet. Nagyon-nagyon jó ötlet volt... Azt hiszem ezt a pillanatot lehetne úgy jellemezni, hogy földöntúli boldogság ragyogta be az arcomat és üdvözült mosollyal kanalaztam a levárt a mascarponéval...

Pár nap múlva aztán a családdal is meg akartam ismertetni ezt a gyönyört. De nekik azért mégsem mondhattam, hogy álljanak a hűtő elé egy kiskanállal. Úgyhogy megpróbáltam valahogy desszertet varázsolni az ötletből. Sikerült is, lelkesen kanalazták ők is. Érdekes módon, valahogyan hozzá kellet szokniuk az ízhez, mert az első reakció csak közepes volt, ami a végére viszont kifejezett lelkesedéssé változott.

A szőlő zselé így készült. A krémhez

25 dkg mascarponét kikevertem

egy kis fahéjjal és

1 csomag vaníliás cukorral, majd

2 dl tejszínből készült habbal lazítottam. Ezután egyszerűen rétegeztem a krémet és a zselét - ezt még gyakorolni kell azért, hogy nézzen is ki valahogy.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.