A rakott cukkiniról már említettem, hogy a család kedvence. De azt talán még nem, hogy a gyerekek nem hajlandóak köretet enni hozzá. Kétségtelen, hogy van benne cukkini és paradicsom is rendesen, de azért elég tömény ez magában. Legalábbis szerintem. A mostani kapcsán aztán a férjemnek jött az az ötlete, hogy mi lenne, ha a maradékot egy kis pennével ennénk... És lőn. A maradék rakott cukkinit egy serpenyőben melegítettem meg, némi víz hozzáadásával, hogy mártásosabb legyen, majd a frissen kifőtt pennét beleszedtem némi főzővízzel együtt és amíg a levest ettük, a mártás és a tészta szépen "összeért". Fénykép készült ugyan, de az inkább csak elrettentésre lenne jó, az pedig nagy kár lenne, mert így is nagyon finom.

Na, erre jó pl. hogy írom ezt a blogot. Amikor az ember csak hajigálja a belevalókat és aztán soha többé nem tudja rekonstruálni ugyanazt. Ami persze elsülhet jól is, de jártam már úgy, hogy a másik eshetőség következett be... Szóval ezt a salátát máskor is el tudom majd készíteni. Úgy kezdődött, hogy volt egy kis darab kelkáposztám, ami nem került be a marhahús levesbe. És mert újabban köretként inkább salátákat eszem/ennék, ezért ezúttal is erre gondoltam. Ha pedig kelkáposzta, akkor kömény, nem? Meg alma, hogy azért mégis... És persze citromlé, hogy az alma meg ne barnuljon. No és só és bors. Kóstolás. Picit lehetne édeskésebb, emlékeimben a kínai kel saláta merül fel. De nincs itthon semmilyen gyümölcslé. De van az a "vacak" édes szójaszósz, az majd megédesíti. De ha már a szójaszósznál tartunk, van egy kis gyömbérlekvár is a hűtőben... Most meg már savanyítani kell - balzsamecet...meg lehetne kicsit krémesebb... görög joghurt... Hát így...

A címnek jelentősége van. Megsütöttem a tonhalat. A tengerek marhahúsát. De kezdem az elején. Újra nekibuzdultam, szeretném megint tartani, hogy hetente (de legalább kéthetente) együnk halat. Igyekszem változatosá tenni a dolgot, hogy ne a harcsapaprikás (no, nem mintha az nem lenne jó!) és rántott hekk legyen felváltva (halászlét még mindig nem főzök...), ahogyan az a magyarok halevési szokásait jellemzi. Már akik esznek egyáltalán halat... Nem akarok itt most hosszú eszmefuttatásokat levezetni omega 3 és 6 zsírsavakról (lásd pl itt ), de érdemes lenne gyakrabban tengeri halakat ennünk, mert egészségesek és finomak. Ennek jegyében kezdtem el különféle tengeri halakat venni: tőkehalat, lazacot, vajhalat és most tonhalat is. Ezúttal fagyasztva, de állítólag ennek a típusnak nem is árt annyira. Ami igazán árt neki, az a túlsütés. Igazi malalackarajos cikk erről itt. Szóval igyekeztem nem túlsütni. Íme.

Szóval ezt így kellene enni. És én neki is láttam, de egyszerűen hideg volt a belseje, ami zavart, így aztán visszatettem még a serpenyőbe. Sikerült is azt az állapotot elérnem, amikor középen még piros a hús, de már mégsem hideg. Ez kb oldalanként 3 percet jelent összesen, de nyilván függ a szelet vastagságától és eredeti hőmérsékletétől. Viszont ezt már nem fényképeztem le (amit most már nagyon sajnálok), mert győzött az éhség. Kölköknek is ízlett, jobban, mint a lazac - fene a kifinomult ízlésüket :)

Egyébként

vaj és olaj keverékén sütöttem,

só, bors, citromlé ízesítéssel, erre a halra tényleg kár más...

És még mindig alma... Egy újabb bevált és ismét jól sikerült recept, a lányom nagy kedvence. Gondolom. Mert az ebéd után megmaradt nagyobb darabot délután már hiába kerestem...

2 tojást kikevertem

10 dkg vajjal,

10 dkg cukorral,

1 citrom reszelt héjával,

csipet sóval, majd

15 dkg liszttel és

fél csomag sütőporral, valamint annyi tejjel, hogy se túl folyós, se túl kemény ne legyen a tészta. Egy 23 cmátmérőjű formába tettem, majd

3 nagyobb meghámozott, feldarabolt és a "hátukon" bevagdosott almával sűrűn kiraktam a tésztát, jól bele is nyomkodtam őket a tésztába. Tetéjét megszórtam fahájas cukorral, majd 180 fokon 40-50 pecig sütöttem.

-----------

2011. 09.24.

Ezúttal nagyobb (pontosan dupla) adagot sütöttem, tekintve a nagyobb létszámot. Most vékony szeletekben tettem rá az almát (állítva). Nagyon szép lett, de így arányaiban kevesebb az alma és ez egy picit hiányossága volt így.

Ezt a levest a férjem kívánta immár hetek óta. Az ő szeme előtt a menzai főtt marhahús lebegett meggyszósszal, az ő kedvében próbáltam járni ennek reprodukálásával. Nekem mondjuk nincsenek annyira szép emlékeim erről, de biztos az ő menzájuk jobb volt. Mindenesetre amikor a hentesnél egy gyönyörű darab marhahúst vettem, (fogalmam sincs milyen rész lett végül, mert közben tepertő ügyben beszélgettem a kolleganőjével)egy darabot erre a célra tettem félre. Normál esetben fél kiló húsból tisztességes levest lehet azért főzni és nem volt ez másképp most sem, de ha az ember 8 embert szeretne főtt hússal is megetetni, akkor ennél azért többre van szükség. Nagy baj azért nem történt, szép családiasan megosztoztunk a rendelkezésre álló adagon. A meggyszósztól valamiért nagyon tartottam, de végül is ez csak egy sűrű meggyleves, nem? Én legalábbis így csináltam és teljesen rendben lévőnek tűnt a reakciók alapján.

Fénykép készítéshez ezúttal nem volt hangulatom. Majd legközelebb, amire ezúttal nem fogok éveket várni...

Nem is vártam éveket, csak pár hónapot és készült megint marhahúsleves, igaz most csontos húsból, szósz nélkül. De legalább most egy kapkodós kép kerül hozzá...

A húsleves teljes mértékben a mindent bele elven készült, már ami a fűszerezést illeti

A kb 50-60 dkg egyben hagyott színhús mellé került bele (miután a hidegvízbe tett húst felforraltam és a habját leszedtem) 

hagyma, fokhagyma, petrezselyem, zeller és lestyánlevél frissen, só, bors, babérlevél, szegfűbors, szegfűszeg, majd végül félfővésnél

sárgarépa, petrezselyem, karalábé, zeller és néhány kelkáposztalevél. Az első forralás után csak szép csendesen pötyögtettem, öszesen kb 3 órán át.

A meggyszószhoz

egy üveg meggybefőttet (levével együtt) felforraltam

szegfűszeggel, fahéjjal és szegfűborssal ízesítve, majd

2 dl tejfölt (pillanatnyi tétovázás után ezt választottam a tejszín helyett) kikevertem

1 evőkanál liszttel és ezzel behabartam. Még egy evőkanál cukrot tettem bele, de ez egyéni ízlés kérdése, én nem szeretem, ha a hús mellé kerülő gyümölcsök desszert szerűen édesek, elég ha édeskések.

Mindent összevetve mind a hús, mind a lé, mind a szósz jól sikerült. Kivételesen nem csak a megetetettek, hanem én is elégedett voltam az eredménnyel, nincs bennem semmi olyan érzés, hogy legközelebb bármit is másképp csinálnék. Na jó, 8 emberre 1 kg húst tenék bele :)

Úgy kezdődött, hogy álltam a hűtőszekrény előtt, valami édességre vágyva. Mert bár eddigi életem Gombóc Artúrhoz hasonló módon a csokoládék bűvkörében telt, az utóbbi hetekben valamiért mégsem kívánom a csokit. Az édességet sajnálatos módon továbbra is, de mostanság inkább sütiket, krémeket, habokat, sőt, még fagyit is, pedig ez aztán már tényleg minden határon túl van. Szóval csak álltam ott, valami ehető édeset keresve és a pillantásom a szőlőzselés kis tálkára esett. Szem felcsillan, kiskanál elő, majd némi fanyalgás - túl édes... De a következő pillantás a bontott doboz mascarponéra esett és jó ötletnek tűnt ennek natúr krémességével enyhíteni azt az édességet. Nagyon-nagyon jó ötlet volt... Azt hiszem ezt a pillanatot lehetne úgy jellemezni, hogy földöntúli boldogság ragyogta be az arcomat és üdvözült mosollyal kanalaztam a levárt a mascarponéval...

Pár nap múlva aztán a családdal is meg akartam ismertetni ezt a gyönyört. De nekik azért mégsem mondhattam, hogy álljanak a hűtő elé egy kiskanállal. Úgyhogy megpróbáltam valahogy desszertet varázsolni az ötletből. Sikerült is, lelkesen kanalazták ők is. Érdekes módon, valahogyan hozzá kellet szokniuk az ízhez, mert az első reakció csak közepes volt, ami a végére viszont kifejezett lelkesedéssé változott.

A szőlő zselé így készült. A krémhez

25 dkg mascarponét kikevertem

egy kis fahéjjal és

1 csomag vaníliás cukorral, majd

2 dl tejszínből készült habbal lazítottam. Ezután egyszerűen rétegeztem a krémet és a zselét - ezt még gyakorolni kell azért, hogy nézzen is ki valahogy.

Ha a hámozott paradicsom az évek óta hagyomány, a szőlőzselé pedig pár napos tervezgetés jegyében készült, akkor a rebarbara leváromra az "így sikerült" jelző illene. Ugyanis kompótot szándékoztam főzni a meglepetésemre a piacon most felfedezett növénykéből - eddig azt hittem, ennek május-júniusban van szezonja. Örömmel konstatáltam, hogy ez most sokkal kevésbé savanyú, mint amikor a múltkor vettem. Szóval fűszeres kompótot szerettem volna. És bár tudtam, hogy a rebarbara főzési ideje nagyon rövid, azért ennyire rövidre nem számítottam. Pár perc alatt gyakorlatilag teljesen szétmállott... Úgyhogy, ha már így belejöttem a befőzésbe, akkor leszűrtem a cuccot és lekvárt főztem belőle.

A rebarbara tisztítás után kb 60-65 dkg volt, a tisztítás azonban ezúttal csak a végek levágását jelentette, illetve csak néhány nagyobb darab esetében hámoztam. Miután kompótnak indult, a főzővizet náhány kanál cukorral, gyömbérrel, szegfűszeggel, szegfűborssal ízesítettem, ezek tehát a lekvárba is belekerültek. Miután sikeresen szétfőztem a rebarbarát, leszűrtem a fölösleges víztől, a szőlőzseléhez kikészített 3:1 befőzőcukorból csentem el néhány kanálnyit hozzá, picit rotyogtattam vele, üvegekbe tettem, majd a  szokásos dunszolás következett. Ez esetben egyelőre kérdéses a végeredmény, de beszámolók róla az első üveg kibontásánál.

A szőlőzselé már régóta izgatja a fantáziámat, de sosem vettem a fáradtságot, hogy utána nézzek a dolognak. Aztán pár napja, hete több blogon is olvastam, hogy Otelló szőlőből készítettek lekvárt. Amikor pedig anyukámnak elmondtam, mire készülök, meglepetésemre azt mesélte, hogy apai nagymamám is rendszeresen főzött ebből a szőlőből lekvárt. Szóval még családi hagyomány is. A technológiát nem terveztem el előre, már a folyamat közben alakult a dolog, így lett például a lekvár helyett zselé.

2 kg már megmosott, kiválogatott, leszemezett Otelló szőlőt kissé megturmixoltam és pár percig főztem, majd átpasszíroztam. Ekkor tettem hozzá kb 40-45 dkg 3:1 befőző cukrot, amivel előírás szerint kb fél percig forraltam. Ezután üvegekbe töltöttem, pár perces tetőre állítás után egy napig dunsztoltam.

Egy kisebb adagnak nem jutott már üveg, így ez azonnali felhasználás céljára a hűtőbe került. Mivel a szőlő meglehetősen édes volt, így a mégoly kevés cukortól is kicsit talán túl édes lett, de azóta már megtaláltam az ideális felhasználási módozatot...

Hámozott paradicsomot immár évek óta készítek házilag, eddig mindig saját termésből. Ebben az évben azonban kertészkedési szünet volt, így a napérlelte, húsos paradicsomokat a piacon kellett beszereznem. A legismertebb fajta erre a célra talán a Lucullus, de léteznek egyéb alkalmas fajták is. A lényeg, hogy kevésbé savanyú és lédús, inkább édes, húsos fajtát válasszunk. Nekem mostanra kialakult a saját módszerem a hámozott paradicsom eltevésére, úgyhogy megy már viszonylag gyorsan és megromlani sem szokott, pedig nem használok tartósítószert. Fontos persze a tisztaság, az egészséges gyümölcs és hogy a forróságot nehezen bíró ujjainkat ne a szánkban hűtsük... :)

A paradicsomokat megmosom, kicsummázom, a másik végét kereszt alakban bevágom. Pár percre forró vízbe dobom őket, majd kiszedés után egy villára szúrom (mert forró) és egy késsel lehúzom a héját. Azonnal kerülnek is a kiforrázott üvegekbe. A paradicsomokat picit összébb nyomom az üvegben, hogy ne maradjanak légbuborékok, jól telerakom az üveget és ha másképp végképp nem megy a szinültig töltés, akkor kevés forró vizet vetek be. Néhány paradicsomot leturmixolok, vagy gyümölcs centrifugán átengedem, a lét felforralom, ezzel öntöm fel a az üvegeket. Amint egy üveg készen van, fordítom is a tetejére, majd pár perc után mehet a dunsztba, kb 1 napra. Aztán sorakozó a kamrapolcon, hogy télen is készülhessen pizzaszósz, paradicsomleves, paradicsomos tészta és még ki tudja mi minden.

Van már egy kínai marha itt a blogon, de az gombás volt. Ez a verzió igazából a kínai csirkére hasonlít, de ezúttal egy kicsit bátrabban fűszereztem, bár bőven vannak hiányosságai a kamrámnak a távol keleti ízesítők tekintetében. Szójaszószból ugyan van most itthon kettő is, de egyik sem az igazi. Az egyiket a férjem vette találomra, az valami thai édes fajta, a másikat én vettem, a Kikkoman elvileg nem rossz márka, de nekem elég vad az íze. Így aztán keverni szoktam mostanában a kettőt és így egész elfogadható. Összességében jól sikerült a fűszerezés, mi a lányommal nem győztük enni és a fiamnak is nagyon ízlett a zöldségnmentes verzió.

0.5 kg marha színhúst olyan vékony szeletekre vágtam, amennyire csak tudtam, majd felcsíkoztam.

Szójaszószba, whiskybe (Mert rizsbor/pálinka még sosem volt itthon, meg másképp nem nagyon fogy, hacsak vendég nem jön, aki szereti) és étkezési keményítőbe pácoltam néhány órára, majd tovább ízesítettem gyömbérrel, fokhagymával és szecsuáni borssal (jól melepődtem, hogy nekem ilyenem is van itthon...), sóztam, majd magas hőfokon kis adagokban hirtelen megsütöttem.

Hagymát, sárgarépát, paprikát és cukkinit szeleteltem vékony csíkokra és a hús után, ebben a sorrendben ezeket is megsütöttem. Visszatettem a húst, öntöttem még bele szójaszószt, és a fent említetteken kívül fűszereztem még egy-egy csipet fahéjjal ás kukrkumával is, végül még egy kis étkezési keményítővel alakítottam a szósz állagán. Természetesen rizs volt a körítés.

Ez a recept Stahl Judittól való, ő pedig F. Nagy Angélától tanulta saját bevallása szerint. Egyszerű és nagyszerű. Az ugyancsak Stahl Judit ajánlotta almás palacsinta körettel pedig különlegessé is válik. Mindenesetre némi vajat azért kispóroltam a receptből és szerintem jó lett így is. Egyébként csak annyit változtattam, hogy míg ő a mosogatás-minimalizálás jegyében ugyanabban a serpenyőben készítette el előbb a palacsintákat, aztán a ragut, én a gyorsaság jegyében két edényben egyszerre készítettem őket. Kár, hogy nem mértem az időt, mert tényleg gyorsan ment.

Először az almás palacsinta tésztáját állítottam össze

10 dkg lisztből,

kiskanál sütőporból,

csipet sóval és cukorral és jó sok borssal, valamint először külön összekeverve

1 tojásból

2.5 dkg puha vajból és

1 dl tejből. Végül

25 dkg almát reszeltem bele, majd kivajazott serpenyőbe kis halmokat raktam, amiket aztán a kanál hátával  elllapogattam. Olyan lettek végül is, mint az amerikai palacsinták.

A májraguhoz

45 dkg csirkemájat a hártyáktől megtisztítottam, csíkokra vágram, majd

2-3 dkg vajon sütni kezdtem, miközben

sóval, borssal és bőségesen majorannával fűszereztem. Végül

2 dl tejföllel összeforraltam. Petrezselyemmel megszórva, az almás palacsintákkal tálaltam. Leves és desszert nélkül 2 nagy adag lett belőle.

Avagy mit főzzek ma magamnak... Amihez van itthon hozzávaló, nem kell órákat mellette állni, kedvemre való, netán még diétás is (vagy legalábbis valami ilyesmi). Nevezhetném akár cukkini lecsónak is, hiszen tulajdonképpen csak lecseréltem a paprikát cukkinire, no meg a füstölt húsárut olíva olajra. De aztán csak nem húsmentesen ettem, a gyerekeknek vásárolt grillkolbászkákból kivettem néhányat. Ezzel együtt azt hiszem, közel jártam az egészséges ebédhez és még jól is esett.

1 nagy fej fehér hagyma felét (kb 15-20 dkg) szálasra vágtam,

olíva olajon pirítani kezdtem, majd hozzáadtam

egy közepes cukkinit (kb 25-30 dkg) szintén csíkokra, valamint

2 paradicsomot vékonyabb cikkekre vágva. Reszeltem bele

1 duci gerezd fokhagymát, sóztam, borsoztam és készre pároltam. Barna rizzsel és bajor grillkolbászkákkal ettem. 2 adag lett belőle.

Jó dolog ám a többi gasztroblogot olvasgatni, az ember rengeteg érdekességgel, jó ötlettel találkozik. Volt időszak amikor mentegettem is a nekem tetsző recepteket, de aztán olyan sok lett, hogy értelmét veszítette a dolog. Így aztán csak olvasok és gyűlik bennem a virtuális tapasztalat. Sokszor csak emlékeimre támaszkodva készítek el valamit, máskor konkrétan emlékszem egy-egy ételre, amit aztán visszakeresek. Ez utóbbi történt most is, erre a süteményre céltudatosan kerestem rá Citromhabnál, mert nagyon megtetszett. Aztán persze belekontárkodtam a receptbe, el is rontottam ennek következtében, de a lényeg "átjött" így is. A tojáshabbal lazított töltelék és a reszelt tészta a tetején fantasztikusan könnyeddé teszi ezt az almás süteményt, mintha nem is egy pitét, hanem valami krémes sütit ennénk. És mert fiam nem hajlandó gyümölcsös sütiket enni (bár néha azért okoz meglepetéseket, igaz Csilla :) ), ezért neki készült túrós változat is.

0.5 kg lisztből

20 dkg cukorral (legközelebb 15-el fogom kipróbálni),

25 dkg vajjal,

1 csomag sütőporral,

csipet sóval,

reszelt citromhéjjal,

3 tojás sárgájával és

kb 3 evőkanál tejföllel tésztát gyúrtam. Nagyobbik felét (max 2/3) hűtőbe tettem, a kisebbiket pedig a fagyasztóba. Míg a tészta pihent, addig meghámoztam és lereszeltem

1 kg almát, amit

citromlével és

5 dkg cukorral ízesítettem, de az eredeti recepttel ellentétben én nem pároltam meg, csak így kevertem bele

fél csomag vaníliás pudingport. Ennek következtében aztán el is ázott az alsó tészta, szóval legközebb nem hagyom ki ezt a lépést. A túrós változathoz

50 dkg túrót összekevertem

1 tojással,

5 dkg (részben vaniliás) cukorral és

reszelt citromhéjjal. Ezután felvertem a tésztakészítés során kimaradt

3 tojásfehérjét és 2/3 - 1/3 arányban az almás és a túrós töltelékhez kevertem. Egy tepsibe (35x24cm) belenyújtottam a nagyobbik adag tésztát, ráhalmoztam a kétféle tölteléket (szintén 1 ill. 2/3) a tetejére pedig ráreszeltem a kisebb adag, mélyhűtőből kivett tésztát. 200 fokon addig sütöttem, míg szépen színesedni kezdett a teteje. Szeletelni nekem igazából csak teljesen kihűlve sikerült (legalábbis szépen), viszont elázott tészta ide vagy oda, épp csak megérte a 24 órát...

Jellemzően szeretjük a családban (3/4) a gyümölccsel készült húsokat. Szeptember közepén pedig mi sem adja magát jobban, minthogy ez a gyümölcs éppen a szőlő legyen. Persze, ha már szőlő, akkor a bort is nehéz elkerülni :) Igazából a fűszerezésnél akadtam el egy kicsit, de ahogy utána néztem a neten, gyakorlatilag lehet bármivel... Az én választásom a rozmaringra és a babérlevélre esett. Nehezen tudnám megmagyarázni, hogy miért, férjem rá is kérdezett a babérlevélre, mert úgy emlékezett, hogy nem nagyon szeretem. Ami igaz is, ebben a környezeten viszont valahogy a jobbik oldalát hozta számomra. Sikerült eltalálnom a megfelelő édességet, savanyúságot, fűszerességet, nagyon finom lett.

A fénykép ezúttal a telefonommal készült, a fókuszálás nem lett tökéletes... És a valóságban végül jóval több szőlővel ettük a húst, nem csak így mutatóban.

Azzal kezdtem, hogy

fél kg szőlőt leszemeztem, félbevágtam és kimagoztam. Ez nem kedvenc művelet, de úgy gondoltam, ebéd közben mégsem olyan jó a szőlőmagokat kerülgetni.

80 dkg szűzpecsenyét (pontosabban 20 dkg végül karaj lett), felszeleteltem, kicsit a kezemmel meglapogattam,

sóztam, borsoztam, majd

olaj és vaj keverékén hirtelen megsütöttem, majd félretettem és melegen tartottam. A visszamaradt húspörkös zsiradékban kissé átpirítottam a szőlőt, majd felöntöttem

1.5-2 dl fehérborral (szárazzal, de mégis eléggé édeskés volt ez a Somló-hegyi Juhfark, úgyhogy a mártás további édesítésére nem volt szükség), és pár evőkanál húslevessel, fűszereztem

rozmaringgal és babérlevéllel, pár percig forraltam, hogy az alkohol elpárologjan, végül

1 kiskanál étkezési kemyényítővel besűrítettem. Ezúttal (készen vásárolt) krokettel tálaltam.

Első vajhalas próbálkozásom. Enni ettem már korábban is itt-ott, de itthon most készítettem először. Pedig nagyon finom halféle, érdemes kipróbálni, bár arra azért érdemes figyelni, hogy nagyobb adagban, egyéni érzékenységtől függően, okozhat gyomorpanaszokat (hasmenés). Nálunk úgy tűnik, lesz ezzel némi probléma (a gyerekek részéről), úgyhogy kétséges, hogy bekerülhet-e a repertoárba. Ezzel együttt továbbra is megpróbálom tartani, a ha nem is heti, de legalább kéthetenként halevést. 

Épp azért, mert magának a halnak igen kellemes íze van, nem érdemes túlbonyolítani a dolgot.

Fejenként max 15 dkg halat sózók, citromos borsozok és

vaj és olíva olaj keverékén megsütök. A visszamaradt zsiradékba

1 kiskanál lisztet teszek, kevergetés közben kb

1 dl vizet, majd

1 dl tejfölt adtam hozzá,

fél citrom levével ízesítettem, majd

sóval, borssal, picike fokhagymaporral (mármint legközelebb, mert most picit sok lett). Pár percig forraltam, míg besűrűsödött, ill. a liszt megfőtt. Párolt rizzsel és sárgarépával körítettem.

Vannak ételek, amelyek nem értem, hogyan nem kerültek még fel a blogomra. Vagy azért, mert ez alatt a másfél év alatt is gyakran főztem, mégis kimaradtak valamiért, vagy azért, mert tényleg nem főztem meg őket és azt nem értem, hogy miért nem. Ez a pesztós tészta az utóbbi kategória. Férjemmel mindketten rajongunk a tésztaételekért, a bazsalikomért, a pesztós tészta meg magyarul akár bazsalikomos tészta is lehetne... Azt, hogy az idén miért nem főztem, még csak-csak megértem, egy-egy cserép bazsalikom megvásárlásakor nem feltétlenül jut az ember eszébe ez az étel, de az előző években egész ültetvényünk volt különböző fajtájú bazsalikomokból. De most a véletlenek összejátszásakánt - pár hete vettem egy kis üveges félkész pestot, tegnap pedig meglehetősen későn, irgalmatlanul éhesen értem haza - mégis elkészült, még ha csak félig saját előadásban is.

30 dkg spagettit odatettem főni, közben

2 gerezd fokhagymát lereszeltem, 

kevés olíva olajon megfuttattam, majd rákanalaztam egy 

130 grammos fenyőmagos bazsalikom konzervet és reszeltem rá

bőven parmezán sajtot. A kifőtt tésztát beleforgattam és kész. Nagyon jólesett, úgyhogy legközelebb kibróbáljuk a saát bazsalikomosat is!

Céklarajongóknak és vállakozókedvűeknek! Nálunk a normál (bolti, üveges) céklasaláta 4-ből 3 arányban kedvelt, ennek ellenére kellett hozzá egy év, mire vállalkoztam ennek a levesnek az elkészítésére. Mert lássuk be, ez azért egy kicsit bizarrnak tűnik, a mi magyar konyhánkban. De most elszántam magam, vettem 3 gumót és a padlizsánokkal együtt ezt is megsütöttem. Azért biztosra mentem, mert főételként muszakát tálaltam, nehogy valaki éhen haljon... Mindenki megígérte, hogy megkóstolja és a látvány hatására tán még valódi kedvet is kaptak hozzá, ennek ellenére rajtam kívül a többiek csak az ehető kategóriába sorolták végül... Nekem viszont ízlett!

1 nagy fej hagymát

fél almával (darabolva! :) ),

némi őrölt köménnyel együtt

kevés vajon megpirítottam, majd hozzá adtam

kb 50 dkg sült céklát. Felöntöttem

kb 1 liter csirke alaplével,

csipet őrölt korianderrel ízesítettem, pár percig főztem, majd az egészet leturmixoltam.

2 dl tejfölt

1 kiskanál liszttel kikevertem, majd hőkiegyenlítéssel behabartam a levest. Pár perc főzés után késznek nyilvánítottam, tálaláskor hígitott tejföllel díszítettem.

Ennyi, amennyi a címben leírva :) Csak azért, mert időnként még magamat is győzködnöm kell, hogy mármedig a salátakészítés nem ördöngősség - és Váncsa után szabadon: minden saláta... De ez most tényleg. Ennél egyszerübbet már nehéz, különösen, mivel a fűszeres tejföl maradékként már rendelkezésre állt.

Ha én egyszer beszabadulok a piacra... Akkor önveszélyes leszek. Mert először is alig bírom hazacipelni a sok nem tervezett, de meglátott és megszeretett zöldséget, gyümölcsöt, másodszor mindezeket fel is kell dolgozni, megfőzni, megsütni. És olykor nem rendelkezem annyi idővel, mint egy főállású háziasszony... No, így jártam ezúttal is. Az ebéd hozzávalóin kívül sikerült beszereznem zöld kisdinnyéket és kápia paprikát, csak úgy, mert megláttam őket. Így aztán az ebéd utáni mosogatás előtt kénytelen voltam még egy kis befőzést is rendezni.

A kisdinnyékkel nem sokat vacakoltam, négybe végtam őket, kiforrázott üvegekbe dugdostam őket, majd bolti kapros savanyúságtartósítóval öntöttem fel. Kíváncsi leszek. Ha jó lesz, lehet vele dicsekedni, hiszen mégiscsak én főztem be, ha nem ízlik, akkor természetesen nem én vagyok a hibás :)

Az ajvár készítése keményebb dió volt. Részben a megfelelő recept kiválasztása miatt, hiszen nálunk nem őshonos ez az étel, én pedig azt az ízt szerettem volna reprodukálni, amit egy-egy jobb horvát vendéglőben éreztünk. Az kezdettől világos volt számomra, hogy ugyanazt az ízt, színt, állagot szinte lehetetlen elérni, hiszen nem biztos, hogy az ember ugyanahhoz a fajta zöldséghez jut hozzá, biztosan nem arról a termőhelyről és ki tudja, talán a technológia eltérése is befolyásolhatja a végső kimenetelt.

Lássuk tehát, mire jutottam végül:

1 kg kápia paprikát megmostam, leszárítottam, majd 200 fokos sütőben (alufóliára téve) megsütöttem. Amikor a paprika héja már jól megszínesedett, akkor kivettem, konyharuhákkal betakartam és hagytam hűlni egy kicsit. A dunsztolódás után a paprika héja elvált a húsától, így könnyen meghámozhatóvá vált. Míg a paprika sült, közben

30 dkg paradicsomot meghámoztam (a héját bemetszve forró vízbe merítés után), darabosra turmixoltam a paprikahússal együtt, majd

1 kupica (2-3 cl) vörösborecettel és

2 kupica olíva olajjal, valamint sóval ízesítettem. Pár percig rotyogtattam a hozzávalókat, majd kiforrázott üvegekbe töltöttem. 5 percig a tetejükre állítottam őket, majd 1 napra dunsztba tettem őket.

Azóta már a kóstolásra is sor került és mondhatom, büszke vagyok a végeredményre!

Ez még mindig nem az én változatom, hanem az anyósomé. Vagyis majdnem. Pedig direkt felhívtam őt, hogy pontosan hogyan is csinálja, mert épp olyat szerettem volna. De a végeredmény mégis inkábbb az enyémre emlékeztetett. Nem értem. Szóval jó lett ez, csak én nem ilyet akartam főzni... Az ő mártása hígabb és valahogy sokkal "pörköltesebb", én valószínűleg túlfőztem a zöldséget. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy nem sikerült krokettet készítenem, krumplis lángos lett belőle. Azért jó lett ám tényleg! Ha ilyet akartam volna, akkor elégedett is lennék maradéktalanul :)

2 fej hagymát a reggeliről maradt

szalonnazsíron elkezdtem pírítani, ez esetben sem elégedünk meg az üvegesedéssel, lehet kicsit megkapatni (karamellizálni). Ekkor rátettem

80 dkg szeletelt fehérpecsenyét,

sóztam, pirospaprikáztam és reszeltem rá egy gerezd fokhagymát is, valamint tettem bele

babérlevelet, szegfűborsot és borókabogyót. Rászeleteltem

1 nagy sárgarépát és

1 közepes petrezselymet, majd szép lassan puhára főztem, közben szükség szerint némi vízzel pótoltam.

2 dl tejfölt kikevertem

1 teáskanál liszttel és

1 evőkanál mustárral, mégegyszer összeforraltam és kész. Köretnek, mint említettem krokettet szerettem volna, de sehogysem akart összeálni a a krumpli a 2 tojás sárgájával, így aztán liszttel megpótolva kis lepényeket sütöttem belőlük. Rossz éppen nem lett, de semmiképpen sem krokett...

2012.02.21.

Alakul a dolog. A lényeg az, hogy teljesen pörköltesen kell készíteni ezt a fajta ragut. Fűszerezés csak óvatosan, akárcsak a mustár. Zöldségeket egészben hagyni és csak kevés liszttel sűríteni. Már majdnem... :)

Egy újabb csiga. Ezútal maradék cukrozott túró és szőlő került a leveles tésztába. És nagyon jó lett ez is.

És folytathatnám a címet így: sült padlizsánkockákkal, fűszeres tejföllel és tepsiben sült krumplival. De így egy kicsit hosszú lenne. Ennek ellenére ez egy nagyon egyszerű és viszonylag gyors ebéd volt, hirtelen felindulásból elkövetve. A gyors húsétel eredeti elképzelés szerint csirkemell lett volna, ez azonban elfogyott a piacon, mire odaértem. Kaptam viszont szép karajt és hát ezt sem hosszabb idő elkészíteni. Találtam a fűszertartó dobozomban "gyári" gyros fűszerkeveréket és mivel a férjem leszokott ennek használatáról gyroskészítés során, most én használtam el. A karajsütés során azt hiszem, csak az a lényeg, hogy ne süssük túl. Forró serpenyőbe tesszük, nem piszkáljuk és amikor a teteje kifehéredett, akkor megfordítjuk és pár perc múlva kész is.

A padlizsánt meghámoztam, felkockáztam, 

sóztam, borsoztam és egy másik serpenyőben

olíva olajon megsütöttem.

A tejföl 

fokhagymától

sótol, borstól és kaportól lett fűszeres. Egyébként pedig a 

krumplihámozással, darabolással, olajozással és sózással kezdtem a főzést, mert mire ez megsült a tepsiben, addigra a többi is elkészült odafönt. A végeredmény pedig egy görögös hangulatú étel lett, hatalmas sikerrel.

Az igazit persze a fiúk, bográcsban. Én meg most csak így a konyhában. Nem akarok közhelyeket puffogtatni, de a lecsó is az ahány ház, annyi szokás kategória és bármelyik jó lehet. A lényeg igazából az arányokban van, ki hogy szereti, mennyire paradicsomosan, zsírosan, egyéb zöldségekkel, vagy csak emígy, virslivel, kolbásszal, vagy vegetáriánusan, netán tojással. Emlékszem, anyukám lecsójára gyerekkoromból, tojásosan, pirítóssal nyári estéken a teraszon... Hű, de jó volt! Ennek ellenére én még sohasem készítettem tojással, sőt, igazából hosszú éveken keresztül nem is nagyon főztem és csak ritkán ettem. (Azt hiszem, ez a gyerekek miatt van, terhességeim alatt nem volt túl jó állapotban a gyomrom.) De újabban már megint jól tud esni, ahogy ez is jól esett.

Íme az általam favorizált arányok 3-4 személyre:

kb 5 dkg szalonnát felkockázok, kiolvasztom. Erre jön

kb 15 dkg parasztkolbász felkarikázva, majd

kb 20 dkg hagyma durva kockákra vágva. Ezután a

kb 30 dkg paradicsom cikkekre vágva (a héjakat később kihalászom...), később

kb 60 dkg paprika nagyobb csíkokban, kockákban és belenyomtam

1 gerezd fokhagymát is.

Sóztam, megszórtam

pirospaprikával és készre főztem. Én úgy szeretem, ha a paradicsomból már mártás lesz, de a paprika még nem mállik szét... Ezúttal barna rizzsel tálaltam - mert ez volt itthon. Meglepően jó volt vele.

Évente 1-2 alkalommal szabadjára engedjük a rántott dolgokban való tobzódhatnékunkat. Ilyenkor a férjem az udvaron, egy hatalmas vokban süt, mindent, amit csak bepanírozok neki :) Ezúttal gombát, fokhagymás joghurtban pácolt csirkefalatokat, valamint cukkinit. Ez utóbbi eddig nem került be a blogba, ezúton pótolom.

Egyik kedvenc nyári salátám, semmi különös, tudom, hogy mások is így csinálják :) Annál jobb, minél érettebb a paradicsom.

A paradicsomokat félbevágom, majd felszeletelem és egy tálba teszem.

Hagymát is vágok hozzá, lilát, vöröset, vagy fehéret, amilyen éppen kéznél van.

Só, bors,

löttyintés ecet (ez is lehet akár vörösbor, akár balzsam, de akár sima is), majd egy

löttyintés olaj. Ez néha elmarad, de ha teszek hozzá, akkor csak olívát. És hogy egy kis zöld is legyen rajta

petrezselyem, vagy bazsalikom. Összekeverem, behűtöm, majd megeszem és persze a levét is megiszom :)