A szállás tehát rendben, lássuk, mit csináltunk az elmúlt napokban. Ha nem akarom túlbonyolítani, akkor ennyit: reggeli, kirándulás, fürdőzés, vacsora, alvás.

Kicsit részletesebben: nagyon sok alvás után kényelmes reggeli, aztán pár óra jólesően megerőltető túrázás, majd pihentető fűrdőzés, szauna és végül bőséges vacsora.

Még részletesebben: :)

Szóval, első nap a kora délutáni órákban érkeztünk meg és csak a tavat jártuk körbe. Ez nem túl megerőltető dolog, tekintve, hogy kb 1 km az egész sík terepen. Viszont nagyon kellemes. Csend, nyugalom, jó idő, őszi színek. Szép. Végig horgászstégek vannak kialakítva, az ez iránt érdeklődők tehát ne felejtsék otthon a felszerelésüket! Sőt, akár fürdőzni is lehet a tóban, de ettől mi most eltekintettünk...

A második napon Szendehely-Katalinpuszta volt a kiindulópont. Gyönyörűen kialakított kirándulóközpont van itt és egy 5 km-es tanösvány a Gyadai réten keresztül. 

Mi kevesellettük ezt a távot, ezért hozzácsaptunk még egy kis kanyart a Bik forrás felé, de a Naszály-csúcsot (652) nem mertük bevállalni, tekintve, hogy ilyenkor már hamar besötétedik. De hogy ne teljen izgalom nélkül ez a kirándulás sem, valahol elnéztük a jelzéseket, így az immár szokásosnak nevezhető eltévedésünk ezúttal sem maradt el. Bár az eltévedés abban az értelemben, hogy nem tudjuk merre járunk, csupán kb negyedóráig állt fenn, kellett néhány plusz negyedóra a korrigáláshoz... De annyira azért nem fáradtunk el, hogy a túrázás után ne lett volna erőnk még egy kis bowlingozáshoz, biliárdozáshoz Bánkon a Bowling Pizzériában. Pizzát is ettünk persze. Érdekes volt. De ha eltekintettünk a pizzákhoz kapcsolódó várakozásainktól, akkor tulajdonképpen egész jó volt...

A következő napra egy kicsit nagyobb túrát terveztünk be, ha nem is feltétlenül távolságban, mint inkább meredekségben. A cél a Nagy-Hideg-hegy volt (865) a Börzsönyben. Az eltévedést ezúttal rögtön az elején letudtuk, GPS-ünk konkrétan egy turista úton vezetett minket Verőcétől Szokolyáig. Ha nem egy autóba beszerelt szerkezetről lenne szó, azt mondanám, átállítódott gyalogos üzemmódba...  Ez azért nem vette el a kedvünket, sőt kifejezett derültségre adott okot, amikor a férjem félreállt az "útról", hogy ne zavarja a "forgalmat", amikor megálltunk egy kicsit körülnézni. Ezután azonban már zavartalanul telt a nap. A Cseresznyefa parkolóból indultunk a lehető legrövidebb és persze legmeredekebb úton... Mit mondjak, igen jól esett, hogy nyitva volt odafent a menedékház, ahol ehettünk, ihattunk, pihenhettünk. Visszafelé inkább egy hosszabb, kevésbé lejtős utat választottunk...

Az utolsó, immár elutazásunk napján, már nem fért bele túra, tekintve, hogy a lányomat meghatározott időben és helyen le kellett adnunk. Hiába, no, nőnek a gyerekek, vannak már külön hétvégi programjaik is. De ha már így alakult, akkor két rövidebb nézelődést iktattunk be. Egyik a nógrádi vár volt:

A másik pedig egy rövid váci városnézés és egy valamire való gasztroblogger nem hagyhatja ki a Desszertszalont, ha erre jár. Be kell valljam, a családom nem volt elragadtatva tőle. És nem az volt a fő baj, hogy magukat a süteményeket drágálották (azért azt is), inkább az, hogy a körülmények nem tetszettek. A hely szörnyen picike, emiatt kifejezetten kényelmetlen is és jellegtelen volt. A fiúk már a desszertek kinézete, neve, összetevői alapján sem óhajtottak kockáztatni, csak egy-egy franciakrémest ettek, amivel végül is elégedettek voltak. A lányom rendelése a Venise volt, én pedig bevállalósan a Chévre Jostát (kecskesajttal készült...) választottam. Nekem ez kifejezetten ízlett, a többiek pedig kifejezetten szörnyülködtek rajta. A lányom választását mindannyian közepesnek, jellegtelennek találtuk. Szóval, nem tudom. A desszertek tényleg kifejezetten mutatósak, különlegesek. Viszont drágák és minket nem győztek meg, egyikünk sem érezte azt, hogy úristen, ilyen jót még nem ettem. Azért legközelebb, ha erre járok, valamelyik csokis cuccot még csak megkóstolom...

Évek óta csöppnyi lelkiismeretfurdalással készítem a morzsás almát desszertnek, mert a fiam ebből mindig kimarad. Mi hárman nagyon szeretjük, ő pedig ilyenkor csak a csokis fiókban kotorászik (na, aaaaaannyira azért nincs ettől kétségbe esve...). Mostanában azonban annyiféle túrós pite próbálkozásom volt, hogy valószínűleg ennek következtében bekattant az agyamba, hogy mi lenne, ha ugyanabból a morzsából, amiből a mienk készül, neki is összehoznék valamit. A gondolatot tett követte, az eredmény pedig minden várakozást felülmúlt. Bár mi csak a kóstolóig jutottunk igazából, mert a gyereknek nagyon ízlett, így sok esélyünk nem maradt további csemegézésre.

A recept tehát ugyanaz, mint a morzsás almánál, azzal a különbséggel, hogy itt a tésztához hozzáadtam 1 tojás sárgáját is és valóban tésztává gyúrtam a hozzávalókat, amit aztán pár percnyi "fagyasztás után reszeltem a tepsibe. A 25 dkg túróhoz, egy kis tejfölt, valamint cukrot adtam (vaníliásat is), némi citromhéj kíséretében. A tojás fehérjét habbá verve szintén hozzáadtam. A masszát a reszelt tésztára simítottam és megsütöttem. És míg mi az almásunkat forrón ettük, addig ezt hagytam hűlni egy kicsit és utána már a szeletelés sem okozott gondot.

A gyerek rámutatott a boltban: ezt kérem. Egy közel két kilós, bőrős, csontos sertéskarajra. Ám legyen. Azért ez kihívás ám, lássuk be. De az utóbbi időben annyi mindent összeolvastam már az ilyen jellegű húsok készítéséről, hogy úgy gondoltam, fog ez menni. Alapul végül Stahl Judit egyik receptjét vettem, de az imént említett olvasmányok alapján ez végül is egy klasszikus változatnak tekinthető. A lényeg az, hogy a kezdeti körbepirítás után (ami akár a sütőben, akár egy serpenyőben is történhet) alacsony hőmérsékleten, hosszú ideig történjen a sütés, közben pedig rendszeresen forgassuk és locsolgassuk. Hogy pontosan milyen hőfokon és mennyi ideig zajlik a folyamat, az azért függ a rendelkezésre álló időtől is, de lássuk be, kapkodni ezzel nem lehet, jó pár órát rá kell szánni.

Egy 1.5-2 kg-os bőrös, csontos sertéskarajt megmostam, leszárítottam, majd a bőrt éles késsel bekockáztam (nekem néhol túl mélyre sikeredett, így néhány kocka sütés közben lepotyogott). Egy tálkában összekevertem

sót, frissen őrölt borsot, fél csomag őrölt köményt és rengeteg reszelt fokhagymát, valamint fél fej reszelt hagymát és kevés olíva olajat. Ezzel a pasztával mindenütt jó alaposan bekentem a húst, különös tekintettel a bevágott bőr részeire. A húst ezután forró (225 fokos) sütőbe tettem kb fél órára, ezután fóliával betakartam, a hőmérsékletet pedig levettem 125 fokra és vagy másfél órán át békén hagytam. Ezután a fóliát levettem, a keletkező lével és egy kis citromlével meglocsolgattam és fordítottam rajta. Ezt a műveletet kb félóránként megismételtem. A vége felé, amikor a szaft már kezdett odasülni, akkor mindig tettem hozzá pici vizet is, hogy ne égjen oda. Összesen kb 4-4.5 órát sütöttem, majd kivettem és negyed órát pihentettem. A tepsiből a zsír nagyját kiöntöttem, majd kevés vizet adtam hozzá és visszatettem pár percre még a sütőbe, hogy a leragadt húspörkök felváljanak. Ekkor átöntöttem egy kis lábasba, pár csepp balzsamecetet, evőkanál ketchupot (vagy paradicsom pürét és cukrot) tettem hozzá és felforraltam. Ekkor jött hozzá tejszín, majd leszűrtem. (Nekem ez a mártás csak utólag jutott eszembe, úgyhogy csak a maradékhoz kínáltam, eredetileg párolt káposztával ettük) A húst a csontról lefejtve szépen szeletelhetjük, a csontokat pedig lehet szopogatni. Ezzel a módszerrel a karaj nem szárad ki, szaftos marad, a bőr pedig ropogósra sül.

Hidegen pedig vékonyra szeletelhető, salátával könnyű vacsora. Már amennyiben el tudunk tekinteni a pompás fűszeres zsírrétegtől, amely friss, belül puha, kívül ropogós kenyeret kíván maga mellé...

Gondolkodtam, hová írjam ezt, végül úgy döntöttem, nem írok másik blogot, csak egy új rovatot nyitok. Ahogyan olvasgatom mások receptjeit ötletet meríteni, talán én is segítségére lehetek másoknak kirándulásaik megtervezésénél. Ráadásul így elég egyszer elmesélnem, nem kell mindenkinek külön-külön... Na jó. Ez persze vicc volt.

Hát, mit mondjak, jó volt! Régóta vágytunk már a Börzsönybe, eddig ez kimaradt. De jobb későn, mint soha, tényleg érdemes, máris visszavágyunk. Persze, nem csak a tájon múlik a jó közérzet ilyenkor. Sikerült olyan szállást találnunk, amivel teljesen elégedettek voltunk. Különösen jó érzés ez azért, mert az elején volt bennem egy kis félelem. Eredetileg egy másik szállodába készültünk a közelben, de ez az ajánlat szinte féláron volt ahhoz képest, úgyhogy ezt választottuk végül. Az aggodalmam oka éppen az ár volt. Mert bár kétségtelen, hogy nem mindig és mindenkor van összefüggés az ár és a minőség között, jellemzően azért igen. Ráadásul egy fél csillaggal kevesebbje is van. De ez az eset, amikor azt kell mondjam, kitűnő minőséghez jutottunk igen kedvező áron. És nem árulok tovább zsákbamacskát, szállásunk a Tó Wellness Hotel volt Bánkon.

Csak ajánlani tudom,még akkor is, ha voltak kisebb bakik pont az étkezés területén, de az volt az érzésünk, hogy ez alapvetően csak a teltház miatt. Lehet, hogy egyelőre nincsenek hozzászokva... De ha így folytatják, kénytelenek lesznek :) Meg van itt minden, ami kell: kellemesen berendezett szobák, kifejezetten szép fürdőszobákkal. Hatalmas wellness részleg, mindennel felszerelve, amit el lehet képzelni (ha nagyon kötekedni akarnék, akkor a szauna lehetne nagyobb...). Hangulatos étterem kilátással a tóra és a kertre - ezt egyszerűen imádtam! És amit még nagyon szerettem, hogy az étteremben mindig  halk, "fogyaszható" jazz szólt. Ez nem véletlen, a szálloda elkötelezett támogatója a Bánki Jazz Fesztiválnak, a kertjében is Louis Amstrong szobra áll és a kávézó is ennek jegyében dekorálva.

De ha már én is gasztroblogger lettem... Azóta érzékenyebb vagyok a gasztronómiával kapcsolatos dolgokra. A félpanziós vacsorákat svédasztalos rendszerben bonyolították és olykor bizony előfordultak kifogyások... Az ételek minősége közepes volt. Ízletes, de semmi különös. Minden alkalommal volt egy-egy kifejezetten jól sikerült dolog (húú, az a vargabéles...), de kevésbé jól sikerült dolgok is... Csak ezért tehát nem jönnék vissza, de az összhatáson nem is rontott, minden este jóízűen bevacsoráztunk és a reggelik is kellemesek voltak.

Összességében bármikor szívesen visszajönnék ide, nyugodt lelkiismerettel ajánlom mindenkinek.

Nincs mit tenni, a kölkök húst akarnak. Hússal, ha lehet... És előszeretettel csirkét. Én meg már unom. Úgyhogy már korábban elkezdtem a tematikus csirkesütést, nem mindig mindenfélévél fűszerezve, hanem mikor mivel. Ezúttal paprikával. Fűszerpaprikával és kétféle frissel. Nagyon jó lett. Egyébként is, ez a párolóserpenyőben csirkesütés, szerintem, nagyon jó dolog, igazán kár, hogy korlátozott a kapacitása. Sokkal gyorsabban meg van, mint a sütőben, energiatakarékosabban is, nem szárad ki, omlós lesz, mégis sült ízű. A tepsis krumpli pedig, bár jellemző köret nálunk, eddig még nem került leírásra. 

8 db csirkecombot besóztam, borsoztam, majd bőrével lefelé a forró (pici olajjal, vagy libazsírral kikent) párolóserpenyőbe tettem, a húst pedig megszórtam pirospaprikával, valamint csíkokra vágott friss paprikával és paradicsompaprikával. Mikor a bőr már színt kapott, akkor befedtem, a hőfokot visszavettem és készre pároltam. Közben egyszer megfordítottam a húsdarabokat, de a végén újra a bőrös felével lefelé megpirítottam. A tepsis krumplihoz kb 1 kg krumplit, 2 fej hagymát, néhány sárgarépát és fokhagymagerezdet felszeleteltem, olajal átforgattam, majd 200 fokos sütőben megsütöttem.

Alig vártam már, hogy megérkezzen a szokásos őszi almaszállítmányom, hogy újra nekiláthassak almát almával főzni. Ezúttal levessel kezdtem. Pár hete valahol olvastam, hogy az almalevest karamellizált almából, vagy almával készítette valaki. Nem néztem utána pontosan, csak csináltam, ahogy jött. És micsoda meglepetés, a levesnek karamellizált alma íze lett. Imádom!

1 evőkanál vajon karamellizáltam

2 evőkanál barna nádcukrot, majd hozzáadtam

2 nagy almát apró kockákra vágva. Mikor már szép barna volt, löttyintettem rá

calvadost - mert éppen van itthon. Mikor az alkohol elpárolgott, kevés vízzel felöntöttem és leturmixoltam. Még egy kis víz bele, majd

még 2 alma felkockázva, fűszerezve

fahéjjal, szegfűszeggel, vaníliával, majd rövid főzés után

1-1 evőkanál tejföllel és és tejszínnel habartam be.

Úgy alakult, hogy az utóbbi pár napban négyszer is étteremben ettem. És mivel minden alkalommal jókat, ez sajnos szörnyű hatással volt a mérlegre. Lássuk, hová nem megyek többet, e káros hatást elkerülendő :)

Enying: Bozsoki Boszorkánykonyha

Egy régi moziépület került átalakításra étteremmé, tele boszorkányfigurákkal. Ezzel együtt látványban, hangulatban semmi különös. A kiszolgálás gyors és kedves, az adagok hatalmasak. Amit ettem, az egy menü ajánlat volt (nem napi gyors, hanem a konyhafőnök által az a la carte ételekből összeállítva)

Sütőtökpüré leves: kicsit híg, de mivel az én ízlésemnek megfelelően inkább sós, mint édes, ízlett. (7) (kollégák: húsleves jónak minősítve)

Póréhagymával és sonkával töltött pulykamell rántva, héjas sült krumpli karikákkal: a hagyma és a sonka valami tojásos vivőanyaggal került bele, amit én nem nagyon szeretek, ráadásul egy leheletnyivel hosszabb sütési idő sem ártott volna. Igaz, így legalább nem volt száraz. Az ízek összességében egyébként kellemesen voltak, dominált a póréhagyma. (6) (kollégák: camambert-tel töltött pulykamell, szintén jó)

Narancsos palacsinta narancsos vaníliás öntettel: ez jó volt, annak ellenére, hogy nekem egy kicsit túl édes volt és a narancsdarabok is viccesek voltak egy kicsit a palacsintában (7) (kollégák: somlóiszerű édesség vanília fagyival felturbózva, belekóstoltam, naggggyon durva :) )

Összegezve: ha erre járunk, bátran beugorhatunk enni, nem tűnik egy átvágós helynek, sőt, határozott igyekezetet vélek felfedezni. Éhen biztosan nem maradunk és van esély jól sikerült fogásokra is.

Szekszárd: Bella Napoli

Pinceétterem a város központjában (vagy legalábbis közel ahhoz), olasz tulajdonossal, olasz étlappal, jó borokkal. Különleges a hely, kiszolgálás rendben, az ételek igényesek, "valódinak" tűntek. A fentiekben leírt ebéd miatt csak egy tésztát választottam, mégpedig házi tagliatellét szárított paradicsommal, padlizsánnal, bivalymozzarellával. Legalábbis az étlep szerint, mert az ételbe beépítve nem tudtam elkülöníteni. De miután nagyon finom volt könnyen lehet, hogy valóban az volt. Leheletnyit nekem túl olajos volt összességében (9) Kollégám pizzát evett, vékony tésztájú fajtát, nagyon ízlett neki is. Feltétlenül ajánlom az éttermet az olasz ízek rajongóinak!

Fülöpszállás: Kígyósi Csárda

Egyik kedvenc éttermem és ezúttal sem csalódtam. Kellemes csárdahangulat -  ebből a típusból kevés helyen sikerül igazán hangulatosat és kevéssé giccseset összehozni, itt igen. A kiszolgálás mindig barátságos, a gyorsasággal előfordulnak kisebb problémák, de még egyszer sem volt vészes. Náluk is szívesen eszem harcsapaprikást, ezúttal azonban picit változtattam. A harcsa maradt, de most valamilyen bundában grillezve, fokhagymásan, paprikás gombaszósszal, baconbe tekert túróscsusza "rétessel". Fantasztikusan finom volt, szépen tálalva, ez nálam 10! Aki erre jár (Kecskemét és Dunaföldvár között félúton), az feltétlenül ide időzítse ebédjét vagy vacsoráját!

Budapest: Apacuka Bisztro (Ráday utca)

Kellemes kis hely, bár a stílust én nehezen lőttem be, de ennek nincs is jelentősége. Életem első rizottóját ettem itt (jobb későn, mint soha) és ezt maradandó élménynek érzem. Ha ilyen a rizottó, akkor én imádom! Ja, egyébként sütőtökös, parmezános volt, részemről 10! Partneremet kérem, hogy kommentelje be az ő pontszámát! Bármikor benne vagyok az ismétlésben. :)

Ennél egyszerűbb dolog nem nagyon van egy gyors meleg vacsorához... Na jó, megígértem magamnak, hogy még mielőtt nagymama leszek, megtanulom a házi vajas tészta készítését, de addig is marad a bolti. 

Egyéb idegeskedni való miatt a fényképezés elmaradt, de a zsírbontást elősegítendő, a lepény mellé fogyasztott bor aztán segített ezen. Mármint az idegességen...

0,5 kg leveles tésztát tepsi méretűre nyújtok (rendes, nagy tepsi), megszurkálom, majd megkenem

125 g juhtúróval, amit 

pár evőkanál tejföllel segítettem kenhetővé tenni. Tetejére

bacon, ahová ez nem jutott, oda 

reszelt sajt, majd forró sütőben megsütöm. Azonnal fogyasztjuk.

Azt azért nem merem ideírni, hogy pljeskavica, pedig annak indult. De hát pont ma nem volt a boltban marhahús, márpedig ehhez a húspogácsához (délszláv "hamburgerhúshoz"), legalább két, de inkább háromféle darált hús szükségeltetik. No meg állítólag egy napos sóban állás, ami nálam egy órányira rövidült, ez is elég volt azonban ahhoz, hogy a hús állaga átstrukturálódjon. És akkor a faszénparázsról még nem is beszéltem... Ennek ellenére mindenki lelkesen ette, köztük én is, mivel igazából egyetlen dolog miatt készült ez a fajta húsétel: ajvárt akartam enni. Az ebéd egyébként abszolút hozta a horvátországi nyaralás fílinget, még ha nem is volt minden pont ugyanolyan, természetesen... 

0.5 kg darált sertéshúst (ez esetben soványabb lapocka) 

besóztam, alaposan átgyúrtam, majd egy órán át állni hagytam. Ekkor

borsoztam, tettem hozzá

1  kis fej hagymát apróra vágva, valamint

1 kávéskanál szódabikarbónát. Újra alaposan átgyúrtam, ekkor már érezhető volt, hogy a hús állaga megváltozott, szinte egyneművé vált, elvesztette darált hús jellegét. Kb 10 dekás gombócokat gyúrtam belőle, majd először olajos kézzel, később két fólia között nyújtófával, kerekre nyújtottam őket és forró, picit kiolajozott serpenyőben megsütöttem őket. 

A fiam kedvenc süteménye ez. Így aztán nem először jutott eszembe, hogy ebből készüljön a születésnapi tortája. Eddigi próbálkozásaim azonban csak fél sikernek bizonyultak. Bár a vendégseregnek mindig ízlett, a fiam csak annyit mondott, hogy a cukrászdai jobb... Hogy hogyan lehet segíteni ezen a problémán? Legegyszerűbben persze úgy, hogy cukrászdából rendeljük a tortát. Ha pedig inkább kihívásokat keresünk, akkor megszerezzük a cukrászreceptet. És igen, én szeretem stresszelni magam... De ezúttal meg volt az eredmény: "kicsit házias az íze, de jó". Ugyan mi másra számíthatnék egy kamasztól... A nagycsalád többi tagja azonban egyértelműbb elismeréséról biztosított és szerintem is jól sikerült. Mindenesetre, ha egyszer majd nem a fiam kényes ízléséhez igazodva sütöm meg, akkor azért megfűszerezem egy kicsit. A tésztát szegfűszeggel, a krémet reszelt narancshéjjal.

15 dkg mézet összelangyosítotam

15 dkg cukorral és

7.5 dkg margarinnal. Öntöttem hozzá 

kb 0.5 dl tejet (max. 1 dl, attól függ, ne legyen túl lágy), majd belekevertem

1 egész tojást is. Ehhez a folyékony keverékhez szitáltam hozzá

50 dkg lisztet és

1/8-ad csomag szódabikarbónát és

egy csipet fahéjat. A kissé ragacsos tésztát hűtőbe tettem, míg elkészítettem a krémet.

6 dkg grízt összekevertem

0.5 l tejjel és 

csipet sóval, majd megfőztem. Közben

12,5 dkg puha margarint habosra kevertem

10 dkg porcukorral és

2 csomag vaníliás cukorral. Ha a tejbegríz kihűlt, akkor adagonként a cukros krémhez kevertem.

Az időközben simává, jól formázhatóvá vált tésztát 4 felé vágtam és 24 cm átmérőjű köröket nyújtottam belőlük, amiket aztán 175 fokos sütőben egyenként kb 10 perc alatt megsütöttem. Ezután a sütemény összeállítása következett: tészta, fél adag krém, tészta, baracklekvár jó bőven, tészta, másik fél adag krém, tészta. Pár órán át hagytam hűlni, összeérni, puhulni, majd egy éles késsel körbevágtam a szélét, hogy sima legyen. 

kb 10 dkg ét tortabevonóval vontam be és tálalás előtt tejszínhabbal díszítettem. Ez a tálalás azonban inkább csak másnap legyen, kell egy kis idő, míg a lapok megpuhulnak és az ízek összeérnek.

Egész nap a vasárnapi születésnapi ebéddel (ill. egyéb járulékos tevékenységekkel) voltam elfoglalva, így estére már meglehetősen fáradt voltam és nem szándékoztam különösebb vacsorát készíteni. De aztán csak meggondoltam magam. Kimaradt némi zöldség a főzésből, ott volt a friss dió, szőlő, az örökös fogyókúrás gondolat... Úgyhogy ezt a salátát még gyorsan összedobtam és nem bántuk meg, nagyon jól sikeredett. Nem hiába, tutira mentem, a pirított dió a szőlővel és a zellerhangsúlyos zöldségkeverékkel bevált ízkombináció. Egy pici alma azért jólesett volna bele, de a szállítmány csak másnap érkezett...

Lereszeltem egy-egy kis darab karalábét, sárgarépát, zellert,

tejfölből és pici majonézból öntetet készítettem rá, fűszeretztem

sóval, borssal.

Egy marék diót durvára vágtam és egy serpenyőben megpirítottam, közben pár szem szőlőt félbevégtam, kimagoztam, majd mindkettőt a saláta tetejére tettem.

Valami édességet! Most! Ilyesmire állítólag csak a nők képesek... Szóval egyszerűen muszáj volt valami édeset, ami nem csoki, mert az még mindig nem megy (valami elromolhatott bennem...). Először gesztenyében gondolkodtam a darált keksz mellett, de aztán megláttam a hűtőben a bontott üveg rebarbara lekvárt. Innen már gyorsan ment. A levárban gyömbér van, de van igazi gyömbérlekvár is ráadásul. Így aztán a kókusz avagy kekszgolyóból gyömbéres golyó lett. Pont olyan íze lett egyébként, mint a citromos, gyömbéres csokoládénak, mínusz a csokoládé íz :) Nagyon ízlett, bár mire elkészültem vele, igazából elmúlt a sürgető vágy. Úgyhogy ez így tulajdonképpen fogyókúrás :D

25 dkg darált kekszet össszekevertem

kevés kakaóporral,

rebarbara lekvárral,

gyömbér lekvárral,

löttyintésnyi tripli sec-kel,

citromlével. Cukrot nem tettem bele, a lekvárokban úgyis van. A masszából golyókat formáztam és kakaóporba forgattam.

16 éves... Szinte hihetetlen, hiszen én is csak 24 vagyok :) Mit is főzhetnék egy ígyenc húsevőnek születésnapra? Ínyenc húsfélét. Márpedig ez a holland importból származó borjú bélszín, amit a Metroban vettem pár hete, azt hiszem ennek számít. Szavatossági ideje több hét, tehát az érlelődés problémája is megoldva, még ha nem is felfüggesztve, levegőn... És fiatal kora ellenére bizony határozottan kezdődő márványozottsággal a hús, ami ígen jót tesz az ízének, állagának. Szóval kellően izgultam, hogy sikerül-e jól elkészítenem. Sajnos kicsit sikerült elrontanom, legalábbis az első adagot. Nem volt elég forró még a serpenyő (türelmetlenség, már megint!), így egy kis levet engedett, aztán meg túlsült. Szerencsére a hús annyira jó volt, hogy még így is nagyon finom és szaftos maradt. A második adag pedig már rendben ment. Azon pedig senkivel sem vagyok hajlandó vitatkozni, hogy mennyire kell átsütni egy bélszínt. A gyerekek nem hajlandóak rózsaszínen, mi felnőttek, már erősen hajlunk efelé, de semmiképpen sem "véresen".

Fűszerezésként kizárólag borsot használtam, abból viszont mindjárt a négy félét (fekete, fehér, zöld és rózsa), olaj és vaj keverékén sütöttem és csak sütés után sóztam.

Ha a húsnál voltak is problémáim, a mártás viszont egyszerűen csodálatos lett (bocsi,az önfényezésért). Ahogy a nagy könyvben meg van írva: húspörkök sisteregve párolgó alkohollal feloldva (jelen esetben whisky), tejszínnel sűrítve, vajjal selymesítve...

Gasztrobloggerség ide, vagy oda, gyakran és is "megúszós" ételeket főzök/főznék. Most is csupán az a cél vezérelt, hogy ne kelljen elmennem vásárolni és gyors legyen a leves. Szóval tipikus "így sikerült" étel lett. Ahhoz képest viszont kifejezetten jó! Tehát, miután körülnéztem a kamrában, hűtőben, fagyasztóban, be kellett látnom, hogy elég szűkös a választék. Fagyasztott zöldborsó, ahhoz a bizonyos tormakrémleveshez végül teljes egészében fel nem használt sonka főzőlé. Lila hagyma. Fokhagyma. Mi lesz ebből? Mindenesetre elkezdtem főzni a hozzávalókat, majd került bele jó sok lestyán, amitől meglehetősen édeskés íze lett, ezért aztán elkezdtem savanyítani. Először egy löttyintés paradicsomlével, aztán tejföllel és mustárral... Valamelyik fázisban pár karika kolbász is került bele, ha márúgyis füstös lé, ugye... Igazság szerint félve tettem az asztalra, de aztán a férjem háromszor szedett, úgyhogy minden félelmem alaptalannak bizonyult.

1 fej lilahagymát (mert csak ilyen volt itthon) apróra vágtam és kevés vajon pirítani kezdtem. Hozzá adtam  a

kb 0.5 kg zöldborsót,

sóztam, borsoztam, reszeltem bele

1 gerezd fokhagymát, majd felöntöttem

füstölt húslével. Tettem bele

pár karika kolbászt és

néhány szál lestyánt. Ezután jött a savanyítás

löttyintés paradicsomlével,

tejföllel és

mustárral. Pár perc összeforralás után kicsit pihentettem, majd petrezselyemzölddel tálaltam.

Bár nem a szomszéd faluban van és igazából útba sem nagyon esik nekünk sehová, azért idetévedünk néha. Korábban a férjem evett itt viszonylag gyakran egy kollegájával, újabban velem történik ilyesmi. Most viszont családilag jöttünk egy szombati ebédre, miután a közelben bevásároltunk. A Szigetcsárda igazi halas étterem a Tisza-parton, de természetesen sok más dolgot is lehet itt enni. Jó 10 évvel ezelőtt például emlékezetes rántott borjúlábat fogyasztottunk itt. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi talán mélyebb benyomást tettünk a csárdára, mint a felszogált étel ránk. Mentségünkre szolgáljon, hogy hosszú hétvége állt mögöttünk... :) ) Nem állítanám, hogy az étteremmel minden teljesen rendben van, hiszen például a terjengő sült olajszag az sajnos visszatérő momentum. Cserébe visszatérő momentum az is, hogy a harcsapaprikásuk szerintem a legjobb, amit valaha is ettem. És bár már jó néhányszor sor került rá, igazából most jöttem rá, hogy valószínűleg van egy kis mustár benne, attól lesz annyira más és annyira jó. A fiam kapásból kiosztotta rá a 10-est és én is megszavaztam végül, mondván, hogy az, hogy lehet, hogy valahol még jobb,az nem indok az alulértékelésrte :). A lányom 8-ast adott, szóval az átlag nálunk 9 fölött van...

Ettünk még ezen kívül:

- tyúkhúslevest: valódi tyúkból, abszolút háziasan (8.5)

- rántott süllőt: picit mocsáríze volt, mintha nem tiszai, hanem halastavi lett volna... (7.5)

- vegyes halászlét: ezt csak a férjem ette, (7)-est adott rá

- túrós csusza: szintén a férj által (5) (igazán nem tudom, hogy csak a férj volt-e rossz passzban,vagy tényleg ennyire...)

- gesztenyepürét: igazi tejszínnel! (9)

- mákos gubát: gondolkodtam, hogy kérjek-e, de ajándékba hozták :) (9)

Összességében elégedetten távoztunk, degeszre tömve magunkat a hatalmas adagokkal (maradék elcsomagolást felajánlják), 4-en, fejenként 2 üdítővel 15 ezret fizettünk.

Nem csúcsgasztronómia, hanem hagyományos magyaros ízek. Ebben a kategóriában viszont abszolút ajánlom!

Bajban vagyok a köretekkel. Az egész család, de persze főleg a gyerekek, szörnyen konzervatívak ebben a kérdésben. Sült krumpli, pirított krumpli, krumplipüré, natúr párolt rizs, nokedli. Kb. ennyi. Már a tarhonya is megosztó, a főtt tésztát is csak önálló ételként szeretik, köretként nem. Így aztán ritkán készül egyéb, különlegesebb dolog, de néha azért nem tudom megállni. Mint például most. Valahogy rákívántam erre a fajta rakott krumplira és ezúttal nem beszéltem le magamat róla. Jól is tettem, nagyon jól sikerült, finom krémes szaftban puha, ízes krumpli... A férjemnek annyi megjegyzése volt, hogy legközelebb esetleg próbáljam ki részben tejföllel, hogy kevésbé legyen édeskés az íze. Azt hiszem, ennek semmi akadálya.

1 kg krumplit meghámoztam és vékonyan felszeleteltem. Egy lábasban felforraltam

4 dl tejet és

4 dl tejszínt,

sóval, borssal, szerecsendióval és fokhagymával ízesítve. Miután felforrt, beletettem a krumplit és 10 percig főztem (lepje el a lé!). Ezután mindenestől

kivajazott tűzálló tálba tettem és kb 1 órán át sütöttem. Gyakorlatilag bármilyen húsételhez kitűnő köret, mi most fokhagymával pácolt, rántott csirkemell falatokkal ettük, a maradékot én másnap sertéspörkölttel...

Ez a leves ennek a mintájára készült, ezúttal azonban szárított gomba állt rendelkezésre, így több lett benne a hagyma. A gomba íz azonban így talán mégis intenzívebb lett, nagyob finom az egész összességében. Az egyetlen bosszantó dolog az volt, hogy hiába mostam át, aztán pedig áztattam be és nagyon óvatosan az áztatólé alját nem használtam fel, mégis recsegett-ropogott a fogunk alatt valami. Homok talán csaknem, mert ennyi akkor sem maradhatott volna rajta, benne, ha a Szaharában termesztik. Vajon a spórák lehettek? Vagy mi?

2,5 dkg (egy maréknyi) szárított erdei gombát átmostam,majd forróvízbe beáztattam. Közben

4 kisebb fej (kb 25 dkg) hagymát durva kockákra vágtam és

kevés vajon üvegesre pároltam.

Sóztam, borsoztam, tettem még bele

kakukkfüvet és petrezselymet, majd hozzáadtam a beáztatott gombát is. Felöntöttem

1l csirkehúslével, a gomba áztató levével, majd készre főztem.

Friss petrezselyemmel tálaltam.

Gyermekkoromban nem igazán voltam karamell rajongó, az egyetlen kivétel a Krowka nevezetű lengyel tejkaramella volt. Lehet ilyet manapság is kapni, de akkoriban jobb volt... Mostanában azonban nagyon is rá vagyok kattanva a karamellre, hónapok óta csak Snickerst eszem, ha édességre vágyom. Így aztán mikor TücsökBogárnál megláttam a házi tejkaramell gyártás egyszerű változatát, azonnal tudtam, hogy ez kell nekem. A sűrített tejet azonnal beszereztem, de a megvalósítás végül mostanáig váratott magára. És bár eredetileg valami süteményt, édességet, desszertet szerettem volna gyártani belőle, a lányommal végül elnyalogattuk csak így magában...

3 tubus cukrozott sűrített tejet (összesen kb 450-500 g) egy befőttes üvegbe nyomunk (tetejét rátesszük, de nagyon nem kell rácsavarni, mert aztán nehéz lesz levenni) vízzel telt edénybe állítjuk, úgy, hogy a víz a sűrített tej fölé érjen, majd szép lassan, mintha húslevest főznénk, melegítjük. Én a hőmérséklettel nagyon bátortalan voltam az elején, úgyhogy nem nagyon haladt a dolog, szóval szerintem lehetünk bátrabbak, a víz csak 100 fokos tud lenni... Elvileg kb 3 óra alatt készül el, nekem jóval több időbe került, ill. azon is múlik, mennyire barnára, karamellesre szeretnénk készíteni. Tehát csak türelem és bátorság, a jutalom nem marad el!

A receptet a Nők Lapja Konyha októberi számában találtam (Francsics Annamáriától) és azonnal bekarikáztam (legalábbis virtuálisan), hogy ezt elkészítem a családnak. A leírás a Fesztiválozzunk otthon! gyűjteményben szerepelt, de be kell valljam, én még nem találkoztam ezzel az étellel egyetlen fesztiválon sem. Ami persze egyáltalán nem meglepő, az elmúlt évek fesztivállátogatási számait tekintve... Szóval a család szereti az ilyesmi sós csemegéket, úgyhogy nagyon lelkesen vágtam bele a projektbe. És tulajdonképpen jó is lett, de gondolom érzitek, hogy most jön a de... Az egy dolog, hogy tehettem volna nagyobb tepsibe és akkor kicsit széltében is növekedhetett volna a tészta nem csak fölfelé, de ez nem is volt igazi gond, mert nagyon klassz puha, könnyű lett a tésztája, hanem az a bizonyos juhtúrós, tojásos öntet. Nem lett bejövős. És nem a juhtúró része. Legközelebb max 1 tojást teszek bele a 4 helyett. De úgy érzem, még egy próbát megér.

80 dkg lisztet egy nagyobb tálban összekevertem

1 teáskanál sóval (esetleg kicsit több). A közepén egy mélyedést alakítottam ki, ide öntöttem bele az

1 dl tejben

1 teáskanál cukorral felfuttatott

10 g szárított élesztőt (mert ez volt itthon, a recept egyébként 5 dkg frisset írt).

15 dkg vajat (recept szerint margarint) megolvasztottam és

2 dl tejföllel és

1 tojással egyetemben körben a liszt tetejére öntöttem. Lágy tésztát dagasztottam belőle, leöntöttem

1 dl olajjal, majd langyos helyen 45 percig kelesztettem. Ekkor öklömnyi darabokat szakítottam ki belőle (nekem 10 darab lett), 20 centis rudakká nyújtottam, majd félbehajtva összesodortam őket. Én egy 25x35-ös tepsibe tettem őket, de legközelebb inkább több, vékonyabb kötelet sodrok és a normál tepsibe teszem őket. Így is hagytam fél órát kelni, majd következett az öntet:

25 dkg juhtúrót elkevertem

2 dl tejföllel (legkózelebb több)és

4 tojással (legközelebb csak 1), ezt öntöttem a nyers tészta tetejére. 200 fokos sütőben fél órát sütöttem. A férjem még azon melegében belakmározott belőle, egyébként vacsorára készült és fokhagymás tejföllel, lilahagymával ettük.

A mángoldos rakott krumplihoz csak a sötétzöld leveleket használtam fel, itt voltak tehát még a fehér levélnyelek. Alapvetően a szárzellerhez és a rebarbarához hasonlít a kinézete, az íze pedig a spenóthoz. Egy új zöldségféle pedig hogyan is végezhetné másképp a konyhámban - mint krémlevesként... Mivel eléggé körmömre égett az ebédkészítés, ezért nem sokat vacakoltam a levessel, durr bele minden és ha már spenótos az íz, akkor nálam szerecsendió a fűszere.

A kb 0.5 kg mángold levélnyeleteket feldaraboltam és egyszerűen megfőztem a levelek blansírozó vizében. Dobtam hozzá

1 kisebb főtt krumplit, ami kimaradt a rakott krumpliból,

2 natúr kockasajtot,

1 dl tejfölt, ízesítettem

sóval, borssal, szerecsendióval, majd leturmixoltam. Tényleg, kifejezetten spenótos volt az íze és vicces, hogy ehhez nem zöld, hanem fehér...

Főzzünk abból, ami van itthon! És mi volt itthon? Elsózott sült kolbász az x. szomszédból és mángold egy kedves ismerőstől. A kolbász önmagában sajnos szinte ehetetlenül sós volt, ha nem akartam kidobni, akkor ki kellett találnom valamit. Arra gondoltam, ha összerakom még ezzel-azzal, amiket nem, vagy alig sózok meg, akkor talán működhet a dolog. Így jött a képbe a krumpli elsőkörben, aztán a mángold, ha már épp kéznél volt. Soha nem főztem még mángoldot és azt hiszem, látni is csak képen láttam eddig. Igazán szép növény egyébként!

Alapvetően a spenóthoz hasonlít az íze, de persze azért nem pont ugyanaz. Ezt például megette a férjem, pedig a spenótot nem szokta, míg a gyerekek húzták egy kicsit a szájukat, pedig ők meg szeretik. A lényeg az, hogy a mángoldos rakott krumpli jól sikerült és persze ez is másnap serpenyőben melegítve az igazi, mint a normál rakott krumpli. Legalábbis szerintem :)

A mángoldleveleket (kb 35 dkg lett) először szétválasztottam a sötétzöld levelekre és a fehér levélnyelekre. A leveleket forró vízben pár percig blansíroztam, majd hideg vízzel lehűtöttem, aztán lecsepegtettem. Közben héjában megfőztem kb 1 kg krumplit. A sült házi kolbász már rendelkezésre állt (kb 45 dkg)

Ezután már csak a rétegezés következett: krumpli, mángold, tejföl, kolbász, majd ugyanez mégegyszer. Sót csak jelképesen használtam az említett ok miatt, borsot kissé bátrabban. 200 fokos sütőben kb 45 perc és kész.

Még soha, sehol sem ettem ilyet, mégis évek óta készülök megfőzni. Megfelelő alapanyag híján azonban eddig csak a sertéscsülkös verzióig jutottam, ami persze nem volt rossz (sőt!), csak éppen nem az igazi. Aztán egyik este a Sparban elkerekedett szemekkel néztem a húsospultba. Keresztben szeletelt marhalábszár... Azt persze már az első pillantással felmértem, hogy nem borjú ez, hanem marha, no de már így is eggyel előrébb vagyok.

És akkor most még valamiről, amiről már régen szeretnék. Van két olyan blog, ami alappá vált nálam, akár valami újdonságot, "híres ételt", netán éppen valami nagyon is hagyományosan magyarosat szeretnék főzni. Az egyik a Bűvös szakács, a másik a Malackaraj. Nagyon más a megközelítés, egyik a csúcsgasztronómia, másik a csináld magad mozgalom felől, de van bennük közös vonás: annak sugalmazása, nyílt kimondása, hogy enni jó, az egyik nagy élvezet az életben, ne elégedjünk meg a megszokott középszerűséggel. Adjuk meg a módját - azt pedig már csak én teszem hozzá, hogy anélkül, hogy túllihegnénk a dolgokat. Alapos utánajárás mindkét blogban, aztán a Bűvös szakácsban semlegesen, szinte tudományosan íródott cikkek, míg a Malackarajon olykor polgárpukkasztóan profánul, vállaltan a személyes ízlés szűrőjén át íródott posztok. Én pedig mindkettő elolvasása után fenntartom magamnak a jogot, hogy a saját konyhámban a saját ízlésem, tudásom szerint főzzek, abból ami éppen otthon van, vagy amit be tudok szerezni.

Ez történt ezúttal is. Mint azt a Bűvös szakácsból megtudtam, az áltatam favorizált osso buco változat a toszkánai, míg a Malackarajjal mélységesen egyetértek abban, hogy ebben az ételben a szaft az, ami mindent visz... Hát lássuk, hogyan is készítem én. A fénykép még a sütőbe dugás előtt készült, az utána készültek nem ütik meg a közzétételhez szükséges minőséget. De ezen legalább látszik, hogy honnan is származik a név: "lyukas csont"

2 nagy darab keresztben elvágott marhalábszárat (velős csont, körben hússal)

sóztam, borsoztam,

lisztbe forgattam, majd

olaj és vaj keverékén körben megpirítottam. A húsokat félretettem egy tűzálló tálba, a visszamaradó zsiradékban átforgattam nagyobb kockákra vágott

1 fej hagymát,

1 nagyobb sárgarépát,

néhány szárzeller darabot (mind kb 15-20 dkg volt), majd mikor kicsit megpirultak, tettem hozzá

8 db hámozott paradicsomot, belereszeltem

2 gerezd fokhagymát, felöntöttem

2.5 dl marhahús levessel (a múltkori maradékot tettem be a fagyasztóba ilyesmi célzattal),

2 dl vörösborral, fűszereztem

sóval, borssal, babérlevéllel,bőven petrezselyemmel, csipet kakukkfűvel, bazslikommal, rozmaringgal és pár percig forraltam ezt a ragut, végül a húsra öntöttem. Befedtem és kb 2.5 órán keresztül sütöttem. Ezalatt a szósz összesűrűsödött, a hús elvált a csonttól - ez meg is zavart kissé a készültségi fokot illetően - a velő részben a mártásba csorgott, részben ottmaradt a csontban. Ekkor ízesítettem még a mártást petrezselyemmel és reszelt citrom és narancs héjjal. Eszméletlen jó volt friss kenyérrel tunkolgatni! A húsra viszont ráfért még egy kis puhítás, így ebéd után a csontról leszedve visszadugtam még a sütőbe, hogy az is addig puhuljon, hogy szinte rágás nélkül lehesen enni... (Szóval nem mindegy, hogy marha, vagy borjú...) Én 3 napig ettem és nem tudtam betelni vele. (A család lelkesedése kisebb volt, de ez most se nem az én, se nem az étel hibája volt, különbözó okoknál fogva nem érdekelte őket az evés.) Legközelebb kicsit kevesebb paradicsom, hosszabb sütési idő, de ennyi. Ilyet még akarok sokszor!

Nekem a torma valamiért tavaszi étel. Valószínűleg a húsvéti főtt sonka miatt. Valójában persze inkább ősszel "érik" ez a gyökérféle, most lehet nagyobb tételben kapni a piacon. Vettem hát én is, már eleve levesnek szánva a dolgot, mert eszembe jutott, hogy ott van még a fagyasztóban az a bizonyos húsvéti sonka főzőlé. A torma lereszelésétől viszont nagyon ódzkodtam, ezért a késes aprítómat vetettem be. Vajon ez lehetett a hiba? Meg kell szenvedni a reszelést ahhoz, hogy jó ízű legyen a torma? Mert ez olyan keserű lett, amin már nem segített volna a világ minden tejszíne sem. És nem, nem a sonkalével volt a baj, megkóstoltam, jó sós volt, füstös, de nem keserű. Szóval a leves a nmosogatóban végezte. Valakinek valami ötlet, hogy mi lehetett a hiba?

Most olvasom, hogy az illóolajok a reszelés során szabadulnak fel... Nos igen, ez abszolút alátámasztható :) Ezek szerint nincs mese, reszelni kell...

Állt egy kis birsalmafa a telkünkön, amikor megvettük. Még az építkezést is túlélte. Aztán pár év múlva mégis megadta magát... De abban a néhány évben, amíg volt nekünk, nem volt kérdés, hogy ősszel birsalmakompótot is főzni kell. Mióta nincs ez a kis fa, nem jut minden évben eszembe. Idén azonban szerencsére igen! Egyszerűen imádom ezt is, akárcsak a sima almakompótot, szerintem napokig el tudnék élni rajta... Egy kérdés merül csak fel bennem minden alkalommal, amikor készítem. Az valami előírás, hogy minden birsalmának kukacosnak lell lennie??

4 nagy birsalmát meghámozok, felszeletelek és azonnal

citromos vízbe teszem, hogy ne barnuljon meg. Édesítem

cukorral (most éppen világos nádcukorral, mert kaptam valahonnan egy kis csomagocskát) és mézzel, fűszerezem

vaníliával, szegfűszeggel, fahéjjal majd megfőzöm. Behűtve a legjobb persze, de én langyosan is szeretem, akár magában desszertként, vagy uzsonnára, de akár sült húsok mellé köretnek is.

Nincs már semmi új a nap alatt... Túrós pitét szerettem volna megint, de hogy ne ugyanolyan legyen, mint a múltkori, ezért azon gondolkodtam, hogy talán ezt is lehetne valahogy pudingosítani, mint agyümölcsös pitéket. Aztán mikor rákerestem a neten, ezrével jöttek a találatok... Nagyon jó lett, mint ahogyan azt 3:1 arányban megszavaztuk. Apró szépséghiba, hogy pont a fiamnak nem ízlett, aki miatt épp túrósat akartam sütni...

Így készült a pudingos-túrós:

25 dkg lisztből

12.5 dkg margarinból (vagy vajból, de nálam az most kifogyott),

1 tojás sárgájából,

5 dkg cukorból

1 csomag vaníliás cukorból,

csipet sóval,

reszelt citromhéjjal,

kb 1 kanál tejföllel omlós tésztát gyúrok, hűtőben pihentetem, míg a többi dolog is elkészül.

1 csomag vaníliás pudingporból

4 evőkanál cukorral és

5 dl tejjel pudingot főzök, félreteszem.

50 dkg túrót kikeverek

1 tojás sárgájával,

ízlés szerint cukorral, vaníliás cukorral

reszelt citromhéjjal, majd

2 tojás fehérjéből készült habbal lazítom. Kerülhet bele

mazsola is, nálam mindig csak a fele adagba...

Kiveszem a tésztát a hűtőből, a 2/3-át kinyújtom, egy 20x30-as tepsibe teszem (rendes nagy tepsihez dupla adag kell), erre kerül a túrótöltelék, erre a még meleg puding, majd a tetejét a maradék 1/3 tésztával berácsozom. 175 fokon kb 50 percet sütöttem (mikor kezd szép színe lenni, akkor készen van). Nagyon finom, krémes lett, azt hittem másnapra nem marad belőle. És valószínűleg így is történt volna, ha a férjem nem feledkezik meg róla, hogy van és nem maradt volna a kamra homályában...