Nem nagyon szeretem a piskótát. Leginkább azért nem, mert ritkán lehet igazán jót enni. (Én sem vagyok nagy ász benne...) Így aztán ezt a piskóta kinézetű süteményt csak illemből kóstoltam meg, mikor egyik ismerősöm megkínált vele. Aztán meg elkértem a receptjét! Amilyen egyszerű az elkészítése, épp annyira nagyon finom is. Nem tudok mást mondani: meglepően finom. Érdemes kipróbálni maradék tojásfehérjék hűtőben tengődése esetén. Ráadásul, mindegy mennyi van, mert a recept könnyen konvertálható a megfelelő mennyiségre. Nekem most 4 volt, ehhez írom a receptet.

4 tojásfehérjét kemény habá verek, majd hozzáadok először

12 dkg porcukrot, aztán

reszelt citromhéjat és pár csepp citromlét, majd

8 dkg lisztet, végül

4 dkg jó puha vajat. Mindegyik hozzávaló után tovább verem a habos tésztát. Kivajazott formába tesszük és pár percig 180 fokos sütőben sütjük, majd levesszük a hőfokot 150 fokra. Kb 30 perc alatt sül meg. Nekem kicsit megégett, betegápolásból kifolyólag...

2012. január 2-9.

hétfő:

tojásleves

maradék bolognai spagetti

madárlátta répatorta Jutkától (kérem a receptet!)

kedd:

ropogós, csípős csirkeszárnyak és combok

tepsiben sült krumpli

amerikai káposzta saláta

gyümölcssaláta

szerda:

gyerekeknek tejfölös karajszeletek nokedlivel

felnőtteknek halotti tor...

csütörtök:

kínai kaja és gyros a kínai büféből

péntek:

éttermi menük és gyorsétterem, kinek hol, kinek mi... Szóval, ez a hét azért nem ad jellmző képet. Betegen, tanulás közben ennyi tellett. De a vizsgám legalább sikerült!

szombat:

paprikás csirke nokedlivel

morzsás alma és morzsás túró

vasárnap (anyósoméknál):

karácsonyi halászlé maradéka, ill. meggyleves

rántott csirke krumplipürével

cukrász sütemények

Most jutott eszembe, hogy ezt a receptet elfelejtettem beírni ide. Még szilveszterre készült, azt hiszem, nem mi voltuk az egyetlen csapat, amelyik ez alkalomból sajtos rudat evett... Igazi magyaros, sós csemege, ahány ház annyi szokás módra. Fényképezni sajnos elfelejtettem, de nyilván mindenki tudja, hogyan néz ki :) Íme tehát az én változatom:

60 dkg lisztet összedolgozok

25 dkg margarinnal és 10 dkg vajjal - én 2-3 adagban a késes aprítóban, majd összegyúrom

2 tojás sárgájával,

1 evőkanál sóval

10 dkg reszelt sajttal és

1-2 kanál tejföllel, hogy szépen összeálljon a tészta. 1 órát pihentetem, majd 2-3 részletben vékony lapokká nyújtom, megkenem tojásfehérjével,

sózom, majd megszórom reszelt sajttal, ill. köménymaggal, szezámmaggal, ki mit szeret.  Ezután vágom rudakra (kb 1x10 cm-esekre) 180 fokos sütőben sütöm, különböző ideig, mert mindenki máshogyan szereti, ki világosabban, ki szinte barnára sülve. Ebből az adagból 3 tepsivel lesz.

Miután a férjem a fenti változatot túl zsírosnak találta, a következő alkalommal némileg változtattam az arányokon. Így is teljesen jó lett. És erről már fénykép is van :)

50 dkg lisztet összedolgozunk

25 dkg margarinnal (továbbra is javaslom a késes aprítót), majd

15 dkg reszelt sajttal,

1 tojás sárgájával,

1,5 evőkanál sóval és

2 evőkanál tejföllell összegyúrjuk. Az eljárás a továbbiakban, mint fent.

Igazából nem akartam én ezt az ebédet túlbonyolítani, de a cole slaw mindenképpen a KFC-s, amerikaias ízvilág felé terelt. Az olajban sütést azonban mindenképpen szerettem volna elkerülni. Sokat hallottam már a sütőben készült rántott húsokról, de nekem ott most a krumpli készült. Viszont a morzsás lazac kiváló bundája azt sugallta nekem, hogy talán a párolóserpenyőmben is menni fog a dolog. Nos, igen is, meg nem is. Továbbra is fenntartom, hogy az ötlet jó, de a technológián még csiszolni kell. Az ízekkel semmi gond nem volt, sőt! De a kinézet, khm... Tudjátok, chokitó :)

Csirke szárnyakat és bőrüktől megfosztott combokat

sóval, borssal, fokhagyma granulátummal, örölt rozmaringgal és cayanne borssal ízesített

joghurtba pácoltam, majd

zsemlemorzsa és összetört

kukoricapehely keverékébe paníroztam. A felnőtt adagat megszórtam még

egy kis chilivel. Mivel egy serpenyőbe nem fért a húsmennyiség, így kettőt használtam és rögtön két különböző módon is készítettem őket. Az egyikbe, amelyikbe a combok kerültek, kicsitt több olajat használtam (nagyon vékonyan ugyan, de teljesen bevonta a serpenyő alját), a másikba kevesebbet tettem. Ez utóbbi lett a jobb. Viszont jóval kevesebbet kellett volna piszkálgatnom őket, hogy a panír ne essen le róluk, de hát tudni akartam, hogy mi is történik... Szóval a tanulságok: serpenyőbe kevés fér, mert nem jó, ha összeérnek, nem kell őket forgatni (csak egyszer), elég hozzá kevéske olaj és fedő alatt szépen megsülnek, a kezdeti magas hőmérsékletet pedig természetesen csökkenteni kell. Nagyobb mennyiséget (3 adag fölött) mindenképpen sütőben egyszerűbb valószínűleg, de olaj nélkül nem lesz az igazi, ezért én az olajpermetezésre, vagy olvasztott vaj bundába keverésére szavazok, így látatlanban...

Igazi téli saláta, amikor fogytán van a kínálat a zöldséges standokon (vagy csak nem akar az ember ezer kilométereket utazott növényeket enni...). A történetét nem írnám le, de Euróbában, könnyen lehet, hogy a KFC révén lett végül népszerű. És a rajongók szerint persze csak ez az igazi, de nekem az bizony túl édesnek bizonyult, amikor pár hónapja először megkóstoltam (hja kérem, vidéken nincs minden sarkon KFC). Mint minden titkos receptnek, ennek is több változata kering a neten, kezdve ott, hogy apróra, vagy szálasra vágjuk-e. Betegen, tanulás közben, én persze a késes aprítóra szavaztam... A végeredmény kifejezetten jó lett és mivel giga mennyiséget csináltam, ki is tart majd náhány napig.

Kb 90 dkg fehér káposztát,

kb 20 dkg sárgarépát és

1 fej hagymát a késes aprító gondjaira bíztam. (Lehet persze kézzel vékony szálakra is vágni, vagy reszelni). Összekevertem és a következő öntettel:

majonézt (naná, hogy most gyárit)

tejföllel hígítottam (ez nem feltétlenül szükséges, rajongók szerint akár szentségtörésnak is nevezhető), tárkonyecet híján

borecettel,

tárkonnyal és persze

cukorral ízesítettem (én kb a neten talált receptek szerinti adagok tizedét használtam...). No meg

sóval. Az arányokat nem tudom, szemre és ízlelésre ment. Szerintem az a fontos, hogy nekünk megfeleljen, nem az, hogy elég pontos-e a recept...

Biztosan más is járt már így. Ünnepi bevásárlás, vendégvárás, folyamatos itthontartózkodás nélkül, ami egyenes út a gyömölcskosárban aszalódó gyümölcsökhöz. Nem vagyok gyümölcssaláta párti, de most mégis ez jutott eszembe, ahogy forgattam szegényeket. Az arányok valószínűleg nem lényegesek, a cukorfelhasználás is erősen egyéni ízlés dolga, de a végeredmény meglepően jó lett. A nádcukor használata természetesen nem véletlen, imádom és szerintem ettől lesz egyáltalán valami íze... :)

Fél liter vizet felforraltam

5 dkg nádcukorral, majd hűlni hagytam. Ízesítettem

fél citrom levével és

pár csepp narancslikőrrel, majd ráöntöttem az időközben meghámozott, felkockázott gyümölcsökre, ami

2 banánból

1 almából

1 kiwiből és

3 mandarinból állt. Behűtjük és kész.

Egyszer készítettem már valami hasonlót, akkor babapiskóta nélkül és már akkor is nagyon ízlett. Most alaposabban kidolgoztam az ötletet, így a pohárkrém inkább a tiramisura kezdett el hasonlítani, de úgy tűnik, ez kifejezetten jót tett neki. Meglehetősen nagy sikert értem el vele! Javaslom nehezebb ételek utáni desszertként, mert könnyed (vagy legalábbis annak tűnik...), friss ízű és zamatos egyszerre. Az alma savanykás ízét nagyon jól kiegészíti a vaníliás krém édessége és a mézeskalácsmorzsa fűszeressége.

Először is 

9 db almát (mert pont ennyi fért a tepsimbe...) negyedeltem, kivágtam a magházát, de nem hámoztam meg és enyhén kivajazott tepsibe tettem, tetejét

kevés porcukorral hintettem meg és 

citromlével locsoltam meg, aztán 200 fokos sütőben megsütöttem. Mikor késznek nyilvánítottam (nem baj, sőt jó, ha kicsit megbarnul, karamellizálódik) alufóliával befedtem, amikor pedig langyosra hűlt, akkor a héjáról egy késsel letoltam az almahúst,

nádcukorral ízesítettem és pürésítettem. Közben elkészítettem a a krémet is.

4 tojás sárgáját habosra kevertem

10 dkg porcukorral és

2 cs vaniliás cukorral (én többnyire Burbon vaniliát használok, a vanília rudat akkor, ha kifejezetten a vanília az elérendő alapíz), majd

50 dkg mascarponéval. Ezután már csak a rétegezés következett.

Babapiskótákat hígitott rumba áztattam, bevontam őket az almakrémmel, erre jött a mascarponés krém, végül

10 dkg mézes süteményből készült morzsával szórtam meg a tetejét. Igazából lehet bele tenni még egy réteg babapiskótát akár, nekem egyszerűen nem volt több itthon. Néhány órára hűtsük be, hagyjuk állni.

Eredetileg úgy volt, hogy a férjem fogja elkészíteni, de aztán addig sündörögtem a konyhában, hogy végül magamnak kértem a lehetőséget. Eredetileg anyukám oldalasa járt az eszemben, aki mustárral és pirospaprikával szokta fűszerezni, de aztán kicsit átalakult közben. Került bele egy kis vörösbor például, ha már úgyis nyitva volt egy üveggel és a lassú sütés mellett döntöttem. Nagyon-nagyon finom lett a hús és a szaft kimártogatására is bőven akadtak jelentkezők. A fényképre kissé rányomta a bélyegét a bulihangulat, de talán nem is ez a lényeg.

a bő 1 kg oldalast megmostam, alaposan leszárogattam, a csontok mentén darabokra vágtam majd

sózás, borsozás után megkentem

mustár és pirosarany keverékével. Egy kisebb tepsit picit kikentem

vajjal, dobtam bele néhány

kakukkfű ágacskát, ezekre helyeztem el a húsdarabokat. Öntöttem alá

kevés vörösbort, szorosan lefedtem alufóliával, majd sütőbe tettem. Bő 2 órán át 125 fokon sütöttem, majd levettem a fóliát, felemeltem a hőmérsékletet 175 fokra és további másfél órát sütöttem. Valószínűleg kevesebb is elég lett volna, de egyszerűen bent felejtettem... Ettől függetlenül a húsnak semmi baja sem lett, kifejezeten finom, omlós volt, jóízű. 

Talán már írtam valahol, hogy mi a férjemmel nem magyon férünk meg együtt a konyhában. Mindkettőnknek meglehetősen határozott elképzelése van arról, hogy mit hogyan kellene készíteni, ez pedig előbb-utóbb szóváltáshoz vezet. Nem komoly persze a dolog, de szép lassan megtanultuk békén hagyni a másikat a konyhában. Az előszilveszteri bulinkra ezúttal ő vállalta a főzést (ami végül átcsúszott ugyan hozzám, de nem ez a lényeg). Krumpli és babsalátát szeretett volna készíteni többek közt. Majonézesen. Amivel nekem alapesetben nincs is semmi bajom, de ezúttal nagyon nem kívántam. Ezért aztán megkértem, hadd csináljam a saláták felét én, úgy ahogy én szeretném. Így lett aztán összesen négyféle saláta.

A saláták egyszerre, egyformán indultak:

A krumplit (főzni való, piros héjú) héjában, sós vízben megfőztem, meghámoztam (pár percre hideg vízbe szoktam tenni a forró krumplikat, így könnyen leválik a héja és a kezünk is túléli a dolgot), felszeleteltem. Igyekezzünk még melegen/langyosan felhasználni őket, hogy jobban magába szívják az ízeket.

A babot éjszakára beáztattuk, majd sós, fűszereres (babérlevél, bors, fokhagyma) vízben szintén megfőztük. Az összes salátába került még lilahagyma is, amelyet előre felszeletelt a férjem a rétegzéshez.

A majonézes saláták tulajdonképpen egyformán készültek. A férjem viszonylag híg öntetet kevert, ami tejfölből és majonézből állt, sóval, borssal, cukorral és mustárral ízesítve. A babot, ill. a krumplit lerétegezte a lilahgymával, majd majd ráöntötte a szószt, kicsit átkeverte és kész.

Az én majonéz mentes salátáim a következőképpen készültek.

A krumplit ill. a babot én is lerétegeztem a lilahagymával, majd a következő önteteket készítettem rá:

A krupmplit rétegzéskor is sóztam, borsoztam, majd mustárt kevertem ki kevés borecettel, sóval, majd langyos vízzel egészítettem ki annyira, hogy ellepje a salátát. Ez tipikusan az a saláta egyébként, amelyik minden egyes eltelt órával jobb és jobb lesz, tehát akár előző nap is elkészíthető.

A babra balzsamecetes, olajos öntetet készítettem, szintén sóval.

Friss petrezselyemmel pedig bármely saláta vidámítható, ízesíthető.

Már a múltkori tonhalsütésnél elhatároztam, hogy a megmaradt egy szeletet nyersen fogjuk enni. Már persze az, aki hajlandó erre. Na jó, nem teljesen nyersen, hanem citromlében "főzve", a savak ugyanis nagyon hasonló módon roncsolják a húst, mint a melegítés. Nos, a kísérlet kétes eredménnyel járt. Azok, akik egyébként sem rajonganak a halakért, egyöntetűen elutasították a "nyers" hal elfogyasztását. A fiam, aki egyébként tonhalrajongó, megkóstolta, de túlságosan citromosnak találta. Volt ebben igazsága, de nekem azért ízlett így is. De kétségtelen, hogy talán jobb lett volna, ha a hal íze jobban érvényesül. Összességében nekem azért ízlett, salátával, pirítóssal kifejezetten kellemes friss, halas íze volt.

Egy szelet (kb 15 dkg) tonhalat felkockáztam, majd

fél narancs, fél citrom és egy egész lime levébe tettem pácolódni. Amikor késznek nyilvánítottam, kivettem, lecsöpögtettem, megsóztam és megettem. 

Eredetileg adagonként papírba csomagolva (en papillote) szándékoztam elkészíteni a halat, de aztán az egyszerűsítés, időspórolás jegyében egyszerűen egy lefóliázott tepsiben került rá sor, talán nem követtem el ezzel jóvátehetetlen hibát. Valószínűleg a nagyobb mennyiség miatt nem 15, hanem közel 30 perc alatt készült el, de kivártuk. Nem siettünk sehová. Az eredmény pedig kárpótolt minket a várakozásért, még a halakért egyébként nem rajongók is jónak minősítettek. Az érdekes, ritkán használt zöldségek (cukorborsó, ceruzabab, bébi kukorica), pedig mindenkinek elnyerték a tetszését, ha másként nem is, de legalább a mókásnak tűnő szavak ismételgetésével...

Egy nagy lapos tepsit kivajaztam, majd beleszórtam

bő 1 kilónyi zöldséget (vegyesen cukorborsót, ceruzababot, bébikukoricát, csíkokra vágott hagymát, felkarikázott sárgarépát), elhelyeztem rajtuk

néhány ágacska kakukkfüvet, majd ezekre fektettem a

sóval, borssal, fokhagymagranulátummal és metélőhagymával ízesített

kb 1.3 kg fogasfilét. Öntötem alá

némi fehérbort, a filéket meglocsoltam

citromlével, megkentem

olvasztott vajjal, aztán szorosan lefedtem alufóliával. 220 fokra előmelegített sütőben kb 20-25 percet pároltam, majd a fóliát levéve még 5 percig sütöttem. A zöldségek roppanósak maradtak, a hal omlós lett és az egész kellemesen illatozott. Eredetileg a szaftból még mártást is szertetem volna készíteni, de végül nem akartam túlfeszíteni a húrt...

Igazából ez mindössze a 3. szenteste volt, amire én főztem... Ebből is az első, még vagy tizenöt évvel ezelőtt. Úgyhogy hagyományról egyelőre nehéz lenne beszélni, bár úgy tűnik, kezdenek azért kialakulni stabil pontok.

Nehéz dolog ez a karácsonyi menü. Egymásnak feszülő elvárások és kívánságok közepette kell létrehozni a tökéleteset. Mert lássuk, mi mindenre is kell figyelni. Egyrészt az ünnep attól is ünnep, hogy speciálisan, olykor szinte kizárólagosan, az ünnephez kapcsolódó ételeket főzünk. Ez szerintem fontos dolog. Hogy ha meghallod a karácsony szót, akkor igenis jusson eszedbe egy-két étel íze, illata, látványa, amit csak ilyenkor... És legyenek ezek az ételek különlegesek, vagy egyszerűek, természetesen tökéletesen szeretnéd elkészíteni. Másrész viszont ez az ünnep mégsem arról kell, hogy szóljon, hogy háziasszonyként a konyhában töltöd a szentestét (meg előtte még két napot), miközben a család ajándékokat bontogat, játszik, beszélget. Együtt van. Amiből nem akarsz kimaradni. Tehát mégis, valami olyasmi kellene, ami egyszerű és gyors.

Ja, igen, és még valami. Mert hát egyik gyerek ezt szereti, a másik meg azt... Amit meg mindkettő, azt esetleg a férj nem. Vagy én... Hogy a vendégekről már ne is beszéljünk, mert idén kilencen ültük körbe az asztalt. Szóval nem egyszerű ez.

Végül a következő menü alakult ki:

Sajtos-tejfölös pogácsa és adventi aprósütemények- vendégvárónak

Ponythalászlé - anyósomtól

Fogasfilé zöldségágyon rizzsel (következő poszt)

Sertésszűz és marhabélszín krumplival- a halat nem kedvelők kedvéérét és

Narancsos csokoládébomba - immár hagyományként.

Másnap anyukámnál ebédeltünk:

az elmaradhatatlan pogácsával várt minket, majd

húslevest,

egyben sült vajas-citromos bébipulykát sült almával (ez volt mindig is a mi hagyományos karácsonyi vacsoránk annak idején, legfeljebb nem citromosan, hanem pl, konyakos-narancsosan)

sajtos-tejfölös sertéssült annak, aki nem szereti a pulykát,

gesztenyetorta, mézes krémes, diós és mákos beigli. Második nap keresztanyámnál ettünk

brokkolikrémlevest, rántott csirkemellet különféle salátákkal, savanyúsággal, babapiskótás krémessel, vaniliás kiflikkel, így a

töltött káposzta már 27.-ére maradt anyukámnál. És akkor a vacsorákról (pl. fasírt francia salátával, még nem is beszéltem...)

Már megint egy olyan étel, ami nincs is... Mármint a magyar menzákat kivéve, ahol nagyon is van, sőt az egyik legjobb menzakaja - feltéve persze, ha jól van elkészítve. De ez végül is igaz bármelyikre. Szóval ez a paradicsomos, sonkás, gombás makaróni rántott hússal meglehetősen rejtélyes módon kapta a milánói előnevet. De nem vesztegetnék erre több szót. A lényeg az, hogy nálam az ötlet akkor jött, amikor is morzsás lazacot készítettem ismételten, de nem sütőben, hanem serpenyőben és olyan fantasztikus bunda keletkezett rajta, hogy ihaj. És valamiért erről a bundáról rögtön az ugrott be, hogy a "rántott" húst is lehetne akár így készíteni. (Véletlenek azért nincsenek, olvastam egyszer valahol, hogy az a bizonyos borjú bécsi is hasonlóan készült rántott hússá váló karrierje elején). A tészta pedig tulajdonképpen tényleg egy lehetséges olaszos variáció, még akkor is, ha pont ilyet véletlenül nem csinálnak.

Sertés karajt vásásroltam szeletekben, amelyeket aztán otthon kiklopfoltam,

sóval, borssal ízesítettem, majd közvetlenül sütés előtt

reszelt parmezán és zsemlemorzsa keverékével beszórtam, aztán serpenyőben,

közepes mennyiségű vajon (éppen bevonta a teljes serpenyőt, de magassága még nem nagyon volt ) pár perc alatt megsütöttem. A végén akár pár csepp citromlét is csepegtethetünk rá.

Közben elkészítettem a tésztát is

25 dkg spagettit (mi a makarónit nem annyira szeretjük) megfőztem, miközben a mártást is elkészítettem hozzá.

5 dkg füstölt sonkát felkockáztam

kevés olíva olajon megpirítottam, majd rádobtam

25 dkg gombát szeletelve.

Sóztam, borsoztam, megpároltam, majd

paradicsomszósszal felöntöttem. Ez most nálam egy kis pizzaszósz maradék volt (lehetett volna több...), ami egyébként hámozott paradicsomból, fokhagymából és fűszerekből készült pár nappal ezelőtt.

Tálaláskor a hússzeleteket teszük a tésztára és szórjuk meg reszelt sajttal (akár parmezánnal, akár jó magyar szokás szerint trapistával).

Akár ezzel is kezdhetjük a napot. Csak hogy még véletlenül se idegeskedjünk a karácsonyi menü elkészítése során  felmerülő problémákon! De persze várhatjuk ezzel az átfagyva érkező vendégeket is. Vagy csak úgy, a meleg szobából a hóesést nézve kortyolgatni...

Az ötlet és a bögre a bécsi adventi vásárból.

Fél liter vizet forralunk és

2 teafiltert áztatunk bele (sima fekete, vagy gyümölcstea is jó), valamint

1 csomag puncs fűszerkeverék. Jöhet a lényeg,

fél liter vörösbor és

1 dl barna rum, majd

1-2 dl narancslé és ízlés szerint

cukor. Egyszer forraljuk össze, de aztán már csak tartsuk melegen és fedjük be, hogy az alkohol még csak véletlenül se párologjon el belőle

Igazi téli étel. Sertéshús, savanyúkáposzta sütőben készítve. A végeredmény pedig tulajdonképpen toroskáposzta lett, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy mindössze 10 percnyi emberi erőforrást igényelt...

Egy közepes tepsit vékonyan kikentem

sertészsírral, majd rászórtam

kb 50 dkg savanyú káposztát (ha túl savanyú, átmoshatjuk, ha nem elég fűszeres, azt pótolhatjuk, neklem ez most teljesen jó volt így). Rászeleteltem

2 fej hagymát,

több gerezd fokhagymát, majd ráfektettem a

sóval, borssal fűszerezett

tarja szeleteket (lehet kb 1 kg és lehet őket "sűrűn" rakni, mert úgyis összesülnek) a finnyásaknak, mint pl a fiam, használhatunk karajt is, ezek tetejére azonban tenyünk egy kis húsos szalonnát, hogy ne száradjon ki. A tepsit fóliával lefedve 150 fokos sütőbe tettem bő egy órára, majd a a fóliát levéve bő fél órát sütöttem 200 fokon.

Karácsonyi céges ebéd a Paripa Csárdában. Sokat hallottam már erről, a Debrecenben szinte kultikus hírnévvel rendelkező, étteremről, de még sohasem jártam benne. Örülök, hogy ezúttal sor került rá, mert tényleg érdemes ellátogatni ide.

Az eredeti étterem 2005-ben porig égett és utána szinte hihetetlen összefogással épült újjá. Kellemes csárdahangulat az erdő közepén, ízletes, magyaros ételek, figyelmes kiszolgálás. A hét minden napjára jut valami érdekesség (pl, főzeléknap, vegetáriánus nap is), vasárnaponként svédasztalos családi ebéd - mi erre neveztünk be. És igaza van a kolleganőmnek, ez nem egyszerűen svédasztal, hanem "terülj-terülj asztalkám" volt. Nem sorolnék fel mindent, mert az szinte lehetetlen, hogy ne hagyjak ki valamit: korhely halászlé, húsleves, gulyásleves, borjúpörkölt, kakashere pörkölt, mindenféle sertéssültek, töltött szárnyasok, halak, szarvas, rántott zöldségek, házi sütemények. És jóféle házi pálinka... Az én választásaim a következőek voltak:

Korhely halászlé: ilyet többen is ettünk, mindenki  10-ből 10-re hajlott az értékeléskor! (Én is, annak ellenére, hogy az állaga lehet, hogy nem előírásszerű volt...)

Szarvassült barnamártásban, diós tésztával: meglepő párosításnal tűnt, de határozottan van létjogosultsága. Nekem a barna mártás lehetett volna kicsit édeskésebb, de a diós tészta helyrebillentette az ízeket (8.5)

Töltött káposzta: ez ugye, eléggé ízlések és pofonok kategória, de ez pont az én számíze szerint készült (9)

Gyömölcsös tejberizs: semmi különös, az volt, ami a neve, én nagyon megkívántam, mert ezer éve nem ettem (6)

Összességében nagyon ízlett minden és tetszett a hely. Itthon már be is harangoztam, hogy ide el akarom vinni őket is egy kis kirándulással egybekötve.

Jó ideje áll már a polcon egy bontott üveg mogyoróvaj. A gyerekeknek nem bejövős, ők maradnak a Nutellánál, nekem ízlik, de tekintettel a kalóriatartalmára, csak néha csábulok el egy-egy kanál erejéig. Régebben többször készítettünk mogyoróval pácolt csirkét is, ami eszméletlenül jó tud lenni, igazából erre a célra történt a beszerzés, de aztán valahogy elmaradt. Most viszont már el akartam használni, mielőtt végleg tönkre megy. És tekintettel arra, hogy a fiam óriási mennyiségű kekszet pusztított el az utóbbi napokban, kénytelen voltam pótolni a készletet. A következő süti lett belőle. Abszolút megosztó íz, lehet imádni és utálni, próbáljátok ki, nektek melyik!

25 dkg mogyoróvajat összemelegítettem

20 dkg cukorral (fele fehér, fele barna nád) és

20 dkg vajjal (valószínűleg kevesebb is elég lenne). Közben

30 dkg lisztet elkevertem

1 teáskanál szódabikarbónával és

egy csipet sóval. Hozzá öntöttem a mogyoróvajas keveréklet, majd hozzá ütöttem

2 tojást is. A lágy masszát összekevertem és hűtőbe tettem. Néhány óra múlva kicsit átgyúrtam és rúddá formáztam, majd kb fél centi szeleteket vágtam belőle. A tepsiben még picit meglapogattam, mogyorószemekkel díszítettem, aztán 190 fokos sütőben kb 10 perc alatt megsütöttem.

Ez a süti szerepel már a gyűjteményes posztokban. Annak oka, hogy most mégis külön is mejelentetem, az, hogy megtaláltam a kézzel írott eredeti receptet. És döbbenten szembesültem vele, hogy az elmúlt évek alatt mennyire átalakítottam. Úgyhogy elhatároztam, hogy most megint az eredetit sütöm meg. De aztán mégsem, mert azért tapasztalatok csak gyűltek közben. Úgy tűnik, ezzel most sikerült megtalálnom a legjobb változatot, ami frissen ropog mint egy keksz (de nem törik bele az ember foga), később pedig szépen megpuhul. A díszítés sajnos még mindig nem az erősségem, mármint, főleg az a baj, hogy nem tudok megfelelő állagú cukros tojásfehérjét készíteni. Mindig túl vastagon fog és szétterül... Ez aztán behatárolja a mintákat, pedig a lányom ügyes keze sok mindenre képes lenne és így, hogy sötétebb a tészta a kakaó miatt, a nagyobb kontraszt miatt látványosabb is lehetne akár...

25 dkg mézet összemelegítettem

15 dkg cukorral és

15 dkg vajjal. Közben

50 dkg lisztet egy tálba szitáltam, hozzá kevertem

1 teáskanál szódabikarbónát

2 evőkanál kakaóport,

2 evőkanál mézeskalács fűszerkeveréket. A vajas-mézes keveréket hozzáöntöttem, majd

1 tojást és

2 evőkanál rumot is. Egy kézzel, szinte csak az ujjaimmal összekevertem a lágy tésztát, majd folpackba téve egy éjszakára hűtőbe tettem. Másnap kisebb adagonként kinyújtottam (3-4 mm vastagra), kiszaggattam, majd 180 fokos sütőben kb 10 percig sütöttem. Fontos, hogy ne süssük túl, nézzük meg, hogy az alja színesedik-e már, ha igen, akkor készen van, ne várjuk meg, hogy a széle is barnulni kezdjen (mondjuk ezt ennél a sötét tésztánál nem egyszerű megállapítani - közelől kell nézni :) ) Késsel, vagy valamiélyen lapos szedőlapátkával még melegen szedjük le a tepsiről és tegyük rácsra hűlni. Óvatosan, mert ekkor a tészta még lágy, könnyen deformálódik! Ezután pedig tetszés szerint díszíthető, de akár csokival is bevonható.

Megint egy "mit főzzek úgy, hogy ne kelljen előtte még vásárolni menni" ebéd... Bár aláírom, hogy a kamra és a hűtőszekrény tartalma háztartásonként változó lehet. Nálam valamilyen hús a fagyasztóban, szárított gomba a kamrában és valamilyen sűrítésre, finomításra alkalmas tejtermék (tejszín, tejföl, krémsajt) a hűtőmben mindig akad. A hús ezúttal egy kis szűzpecsenye volt - amolyan leeső darabok egy korábbi főzésből, amikor "csinosra" faragtam az egész szüzet. De ennek híján ugyanígy elkészítettem volna karajból, vagy csirkemellből is. A szárított gomba pedig rókagomba, a tejtermék mascarpone volt.

2.5 dkg szárított gombát 1 órára langyos vízbe áztattam, közben

25 dkg szűzpecsenyét vékony csíkora vágtam és 

worchestershire szószba pácoltam. A húst ezután

olaj és vaj keverékén hirtelen megsütöttem, miközben

sóztam, borsoztam, fokhagymáztam. Hozzá adtam

12.5 dkg (fél doboz) mascarponét, megszórtam bőven

petrezselyemmel és a közben kifőtt

25 dkg spagettivel összekeverve tálaltam.

Ilyet is már régen sütöttem, ráadásul nem találtam azt a receptet, amivel annak idején olyan nagy sikert arattam. Úgyhogy következett az immár szokásos módszer, böngészés a neten. TücsökBogárnál találtam aztán egy olyan hagyományos változatot, ami szimpatikusnak tűnt. Nagyon jó lett, fő kritikusom, a fiam, szerint nem olyan jó ugyan, minta cukrászdai, de azért nagyon finom... Hát ennyi... Az itthoni csokibevonás nem egyszerű dolog, részben megfelelő eszközök, részben a gyakorlat hiánya miatt, de a szépség hiányáért talán kárpótol az ellenőrzött alapanyagfelhasználás el (mert linzerféléknél azért bele lehet futni egy-egy szinte ehetetlenül margarinos, avas ízű "remekműbe"...)

48 dkg lisztet képes aprítóban dolgoztam össze (2 részletben)

30 dkg margarinnal, majd

8 dkg darált dióval,

17 dkg cukorral,

csipet sóval,

késhegynyi fahéjjal,

1 citrom reszelt héjával, valamint

2 tojás sárgájával tésztává gyúrtam. 1 órányi pihentetés után kinyújtottam, kiszaggattam a kis korongokat, majd 180 fokos sütőben 8-10 percig sütjük. Ha kihűltek, 2-2 darabot

baracklekvárral összeragasztunk, majd csokival bevonjuk, nekem ehhez a mennyiséghez kb 20 dkg-ra volt szükségem. 

A cím, azt hiszem, mindent elmond. Marcipános, kókuszos, habos, édes... Nekem most nem sikerült tökéletesen szépre (régen csináltam már ilyet, úgy tűnik, kijöttem a gyakorlatból...), de az ízén ez mit sem ront. Ezúttal én csak 3 tojásnyi adagot készítettem elegendő hozzávaló híján, de már látom, hogy ez vészesen kevés lesz.

15-20 dkg kókuszreszeléket 100 fokos sütőben 10-20 percig szárítunk (de vigyázzunk, ne égessük oda), majd összekeverjük

40 dkg marcipánnal, amit előzetesen lereszeltünk (ha kell, tegyük hűtőbe előtte a masszát).

5 tojásfehérjét keményre verünk a félidőben hozzáadott

12.5 dkg porcukorral, majd a hozzávalókat lazán összekeverjük, miközben

1 citrom lereszelt héjával és

2 evőkanál rummal ízesítjük. Sütőpapírra kis halmokat rakunk belőle, majd 120 fokos sütőben sütjük, ill. inkább csak szárítjuk. Ha túl gyorsan pirulna, vegyük lejjebb a hőmérsékletet, végeredményként kívül száraz, belül puha süteményeket kell kapnunk.

Nem is tudom, megfelelő-e a címben jelzett kategorizálás, hiszen a lányom azért nem egyedül sütötte meg ezt a süteményt. De nem is velem, vagy valamelyik nagymamával, hanem a nagypapájával! Tekintve, hogy egyikük sem profi a konyhában, ez bizony komoly vállalkozás volt - szegény anyósom valószínűleg halálra idegeskedte magát közben :) A végeredmény azonban igazolta a vállalkozás létjogosultságát, a süti finom lett, csak így tovább!

A következő recept alapján dolgoztak:

A tészta:

40 dkg lisztet,

fél mokkáskanál sütőport és

6 dkg porcukrot egy tálba szitáltak, hozzáadtak

egy csipet sót, majd mindezeket elmorzsolták

16 dkg margarinnal. Az előzőleg

2 evőkanál tejjel elkevert és feloldott

fél mokkáskanál porélesztőt elkeverték

2 púpos evőkanál tejföllel (lehet több is, ha szükséges),

2 tojás sárgájából és összegyúrták, majd fél órát pihentették. Közben elkészítették a tölteléket:

1.5 dl tejet felforraltak

20 dkg cukorral,

2 csomag vaníliás cukorral és

egy citrom reszelt héjával. Kétfelé vették és egyikhez

25 dkg darált mákot, a másik részhez

25 dkg darált diót öntöttek és főzték még 1-2 percig. Hagyták kihűlni, majd következett a töltés. A tésztát 26 részre osztották, mindegyiket kissé oválisra nyújtották, széleit bekenték tojásfehérjével. A töltelék ráhelyezése után feltekerték, kifliket formáztak, tepsibe hyezték őket. Először tojás sárgájával, majd szikkadás után fehérjével kenték át őket, picit megszúrkálták, majd 180 fokos sütőben aranybarnára sütötték.

Ilyet, vagy valami ilyesmit is főztem már régebben, de akkor nem aratott osztatlan sikert. Most viszont a lányom evett a hétvégén és ízlett neki, úgyhogy reménykedtem benne, hogy ezúttal kedvezőbb lesz a fogadtatás. Az lett! És ha még azt is hozzáteszem, hogy villámgyorsan készült el egy hétfőn este, mert csak ehhez  voltak hozzávalók itthon, akkor bizony erősen hajlok a gyakoribb ismétlés felé. Az pedig már tényleg csak a slusszpoén, hogy másnap a maradékot egy kis parmezánnal és petrezselyemmel feltúrbózva pennével ettük és a férjem nem győzte dícsérni...

10 dkg füstölt házi sonkát vékony csíkokra vágtam és

1 evőkanál mangalica zsíron sütni kezdtem. Mikor kezdett megpirulni, hozzá adtam

1 nagy fej hagymát szálasra vágva, majd

0.5 kg sertéshúst csíkokra vágva.

Sóztam, borsoztam, majd

1 evőkanál paradicsompürével ízesítettem (lehet bele egy kis bort is önteni!). Mikor a hús megpuhult csíkokra vágott

csemege uborkát tettem még bele (ízlés szerinti mennyiségben), majd

2 evőkanál sűrű tejföllel dúsítottam a szaftot.

Minden bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, akinek az édesköményről a hasfájós gyerek és az erre való tea jut eszébe. És gondolom azzal sem vagyok egyedül, hogy ez a tea, hogy is fogalmazzam, nem lett a kedvencem. A történetnek itt akár vége is lehetne részemről, de a tavaszi göteborgi kirándulásunk alkalmából történt valami. Vendéglátónk édeskömény salátát készített nekünk. Azt nem állítom, hogy szerelem lett első látásra, de legalábbis elbizonytalanított és felkeltette az érdeklődésemet. Így aztán, amikor most a tőkehal mellé kerestem valami zöldséget, akkor némi habozás után az édesköményt emeltem le a polcról. A biztonság kedvéért pórét is vettem mellé... Amit jól is tettem, de nem azért, mintha másképp ehetetlen lett volna, de nagyon jól illett egymáshoz ez a két zöldség. Az édesköménynek meglehetősen jellegzetes íze van, ezért a tőkehalat csak a szokásos, só, bors, citromlé trióval fűszereztem és a szokásos módon, olaj és vaj keverékén sütöttem meg. Összességében igen ízletes volt minden, édeskömény rehabilitálva.

A zöldségeket sem bonyolítottam túl.

2 kicsi gumó édesköményt (22 dkg jelen esetben) négybe vágtam és felszeleteltem,

egy darabka pórét (kb 10 dkg ) vékonyra karikáztam, majd

vajon megpároltam.

Sóztam, borsoztam, egy csipet őrölt koriander tettem bele, végül megszórtam

petrezselyemmel.

Ja és kifelejtettem, hogy a végén löttyintettem rá egy is tejszínt. Bocsika, remélem, még nem késő :)

Még az őszi kirándulás során elhatároztuk, hogy ha kijön a lépés, akkor lesz még egy hétvégi kiruccanásunk (naná, hogy maradék ÜCS miatt) karácsony előtt. Innen pedig már nem sokat kellett gondolkodni, hogy hová és mikor... Szállás Sopronban, onnan kirándulás Bécsbe, az adventi vásárba.

Nem indult jól. Én voltam a bűnös, a szálláskeresés során kicsit belezavarodtam az információkba, így miközben fontos keresési szempont volt, hogy legyen megfelelő wellnes részleg a szállodában, végül a Hotel Sopronban kötöttünk ki, ahol ez csak abszolút minimál verzióban létezik. (Innen is "bocs, papa", még egyszer...) Ezen azért túltettük magunkat (teljesen jó volt a pancsolás helyett társasjátékozni a gyerekekkel), de a vacsora aztán tragikomédiába fulladt. Mind az ételek, mind a kiszolgálás minősége olyan kritikán aluli volt, hogy már bosszankodni sem tudtunk, csak röhögni... Másnap azért valamelyest tudtak ezen korrigálni, de őszintén szólva az árán és a fekvésén kívül egyéb jó pontot nem nagyon tudtunk adni. A szobák is meglehetősen avittnak tűntek, hogy a zuhanyzófüggönyös kádról ne is beszéljünk, bár a matrac nekem nagyon bejött, nagyon jókat aludtam rajta. Összességében nem kívánkozom ide vissza, de ha úgy alakulna, jobb híján megtenné...

No, de a lényeg! A bécsi adventi vásár. Na, ez teljesen rendben volt. A lányommal mi hihetetlen módon élveztük és a fiúknak is voltak jó pillanataik - melyek részben azért a Természettudományi Múzeumhoz köthetőek... (Gyermek, avagy férfimegörzőnek jól használható a sok múzeum :) )Vannak azért alapszabályok. Nem szabad rohanni - a tömegben úgysem lehet. Nem itt kell akarni megvásárolni a karácsonyi ajéndékokat - egy részt drága, másrészt a nem olyan nagy kaland a felhozatal. Szóval, csak hagyd magad sodródni a tömeggel, nyugodtan feledkezz bele egy-egy számodra érdekes bódé kínálatába, ha beleakadsz valami kihagyhatatlanba, azt vedd meg, egyél-igyál közben: forralt bort, puncsot, kolbászokat, smarnit, mindenféle sültkrumplikat, gesztenyét és nem is sorolom tovább. Gyönyörködj Bécs szépségében és élvezd a jó hangulatú nyüzsgést - konkrétan fél Európa itt van ilyenkor. Mi is belefeledkeztünk a vásárba, nem is nagyon fényképeztünk, csak az elején és a végén, igazi vásáros képünk nem is nagyon készült, úgyhogy egy meglehetősen szubjektív, nem "mainstream" válogatás következik:

Csokoládé...

No comment...

Villamos...

Cukrászda...

Fények...

Dóm...

Segítségül, ha valaki még előtte állna a dolognak:

Mi a Schwarzenberg téren parkoltunk (ingyen, mert sok helyen a várakozni tilos tábla csak hétköznapokra vonatkozik...), innen gyalogoltunk a Ringen körbe: Opera, Hofburg és szemben a Mária-Terézia téren az első vásár, körben pedig múzeumok. Aztán tovább a Parlement mellett, majd a Rathaus és előtte a téren "a" Karácsonyi Vásár. A Burgtheater melletti kis utcán (Teinfaltstr.) be a belvárosba, a Freyungon a következő vásár, majd tovább az am Hof, az immár 4. helyszín... A Grabenen végighaladva érkeztünk a Stephansdomhoz, innen a Kartneren vissza az Operához, majd haza. Nekünk ez a kör 6 óránkba tellett, de nem, nem azért mert olyan hosszú lenne a táv :)